Az úgy volt, hogy…

Az úgy volt,…

… hogy elkezdett kicsit viszketni a hátsónk. És mindez pont akkor, amikor az itthoni állapotok is kezdtek olyanok lenni, amilyenek, és már nekem is nehéz volt optimistának lenni. Nem mellékesen itt a suli-para is – a nagyobbik kisasszonyka ugyan tavaly még megúszta az iskolaérettséget, de szeptembertől, ha tetszik, ha nem, iskolába kell(ene) mennie. És, azt gondolom, aki kicsit is realista – még csak nem is kell nagyon negatívan látni a dolgokat – az belátja, hogy ez itthon most nem a legjobb, amit a gyereknek adni lehet.

Így aztán azt mondtam a Franciaembernek, hogy puhatolózzon körbe, ha úgy adódik. És úgy adódott, és azt mondta egy felsőbb illetékes, hogy hogyne, jó ötlet, és persze, kell valaki Kanadában, ráadásul pont ő nem is lenne rossz. És minő szerencse, francia nyelvterületen lenne a munka.

Na itt kicsit betojtam, hogy finoman fogalmazzak, messze van, meg egy óceánt kell átrepülni hozzá, de végül is a jelenlegi tervek szerint nem örökre hagyjuk itt a jó öreg Európát, Kanada pedig kalandnak pont megteszi .

Hatalmas mázli, hogy ez pont az egyik “legkeresettebb” ország. Lehet, hogy a dánok a legboldogabbak, de az a hír járja, a kanadaiak sem túl szomorúak, ráadásul szépnek is szép ország. És elvileg nem kell megtanulnunk egy új nyelvet sem, legalábbis engem mindenki ezzel biztat, de szerintem nem tudják miről beszélnek (úgyis mint: québeci francia ).