A kevesebb néha több

Manapság divat a tudatosság. Szerencsére. Bár alapvetően nem vagyok oda a divatirányzatok hype-olásáért, nem szeretek felkapott dolgok után szaladni, ez mégis egy olyan valami, aminek örülök.

A tudatosság persze több rétű dolog. És azt gondolom, hogy mivel emberek vagyunk, ebből adódóan alapvetően egoisták és esendők, egy témában kell elkezdeni a tudatosságot, és mikor abban a témakörben már szokássá vált az, ami eleinte a változást jelentette, jöhet a következő lépés, avagy a következő szint. Emellett a tudatosság magával hozza az önismeretet is. Mert a saját korlátainkkal is tisztában kell ahhoz lennünk, hogy azokat megfelelő módon tudjuk feszegetni. Ahogy, teszem azt, elhatározhatom, hogy márpedig én nagy öntudattal belevágok a szoptatásba, és a gyerek márpedig csakazértis három éves koráig igény szerint fog anyatejjel táplálkozni, ebbe azért nem csak nekem van beleszólásom – ott van egyrészt ugye maga a gyerek, a fizikai lehetőségeim, és lássuk be, az is, hogy meddig boldog az anya is ebben a helyzetben, nem csak a gyerek. Mondhat bárki bármit is, nem elég az, hogy mások jobban tudják nálam, mi a jó nekem és a gyerekemnek, nekem náluk sokkal jobban kell tudnom, hogy valójában mi a jó nekünk. Persze lehetőleg alapos tájékozódás után.

EZ most csak egy nagyon is személyes példa volt, de azt gondolom, ez minden tudatosan vállalt döntésre vonatkozik. Van az, amit én elképzelek, amit mások mondanak, hogy márpedig ennek úgy kell lennie, és van az, ami megvalósítható ebből. És szerintem ez így van rendjén.

Mikor elindultunk Kanadába, még csak tervezés szintjén, ott lebegett a kérdés, hogy mégis mit kell/akarunk/tudunk magunkkal hozni. És itt kúszik be a tudatosság arra nézve, hogy mégis mire van valójában szükségünk, és miről gondoljuk azt, hogy szükségünk van rá. Ezer fajta módszer van, megmondó könyvek és tanácsadó könyvek, tanfolyamok, és még annyi minden más. Na, én egyiket sem követtem, inkább mindegyikbe belenézegettem, és úgy döntöttem, mégiscsak nekem kell meglátnom, hogy is a legjobb nekem, illetve nekünk.

Például hiába tetszetős számomra Marie Kondo hajtogatós technikája, de az teljesen kizárt, hogy a zoknimmal társalogjak. Az viszont nagyon bevált, hogy belenézve a gardrób szekrénybe elgondolkodjak azon, valójában mégis mi a fenének az a sok, szinte soha fel nem vett cucc, amikor ha magamra veszem, a legkisebb örömet sem okozza a viselésük.

A hajtogatásról meg csak annyit, hogy én ugyan csodajól behajtogathatom konmarisan a gyerek cuccait a fiókba, ha ő első adandó alkalommal úgy rántja ki a pólót, hogy minden más is repül. Bizonyára erre is van megoldás a könyvekben, de maradjunk annyiban, hogy egyelőre nálunk ez a módszer döcögősen valósul meg. Ellenben a bőrönd becsomagolásánál egy csoda. Egy hétig hallgattam, hogy nem fog minden beférni, és a végén csak öt gyerekpóló maradt otthon, azt is utánunk hozta anyukám a múlt héten.

És nagyon sokat segített Eszter blogja is ebben, ami a tudatos vásárlásról és ruhatárról szól alapvetően. Bár mindig igyekszem tudatosan vásárolni, de volt még mit inspirálódni, mikor elindult a blog, és nagyon sokat tanultam.

Egyszóval mindenféle összeeszkábált, magunkra szabott módon leredukáltuk a dolgaink mennyiségét egy kezelhető szintre. Legalábbis ezt gondoltam. Május végén elváltam a megmaradt ruháim, könyveim nagy részétől, hogy augusztus közepén viszontlássam őket, és otthon még maradtak azok a dolgok, amiről azt gondoltam, szükségem lesz rájuk a nyáron, és majd elférnek a bőröndökben.

Persze aztán Balatonon, a nyaralás után pakolva rájöttem, hogy még mindig tele vagyok felesleges dologgal. Ez a tudatosság, válogatás veszélyes dolog, mert magával ragad, és nincs megállás. Szinte már rosszabb, mint egy mániás divathullám, ami bedarál. Főleg azért, mert azt hiszem ez maga egy önismereti folyamat. Sokkal jobban a magáévá tudja tenni az ember, mint bármelyik guru vagy mániás barátnő tanácsát.

Jött az a rész, amikor magukat a bőröndöket pakoltuk be, és még mindig több volt a ruha, mint amire valójában úgy éreztem, hogy szükségem van. Pedig előtte annyira biztosnak tűnt, hogy azok nekem kellenek majd még valamire. Végül megérkeztünk Kanadába, és ahogy pakoltam ki a dolgainkat, láttam, hogy túl sok mindent hoztam el. És én lepődtem meg a legjobban. Az rendben van – számomra -, hogy van egy rakás dolog, ami nélkül tizenöt éve nem mozdulok, imádom, ha velem vannak, és egyelőre nincs az a módszer, divathullám és guru, aki le tud róluk beszélni. De rájöttem, hogy bepakoltunk a konténerbe olyan dolgokat, amikhez semmiféle módon nem kötődöm, amik a legkevésbé sem hiányoztak, eszembe sem jutottak a két hónap során.

Ráadásul itt van a konyha. Otthon egy elég szépen és jól felszerelt, minden vélt és valós igényemet szinte kielégítő konyhám volt, megfelelő számú villával és késsel. Mindenhez volt otthon egy késem. És akkor ma belenéztem a fiókba, és megállapítottam, hogy ha nagyon őszinte akarok lenni, az egy extrém kényelmi probléma, hogy itt csak négy éles késem van, de valójában nem szükséges minden konyhai munkálathoz venni egyet. Azért a fakanalak, vágódeszkák és sörös poharak terén még van mit fejlődni, de valahol el kell kezdeni, ugyebár. Hát nálam ez a felismerés a késeknél következett be.

És a szárítógépnek köszönhetően be kell látnom az is, hogy noha vannak még környezetvédelemmel kapcsolatos fenntartásaim, és a ruhák élettartalmát is erősen megrövidíti (de erről majd máskor), de ha a ruháim meg tudnak száradni egy óra alatt, akkor csak a kedvenceimet hordom. Eleve rájövök, mik is a kedvenceim, és játszva teljesítem a 30 napos kihívását három hónap alatt, kb. öt ruhadarabból…. Kérdés persze, hogy a karbon lábnyomomat valójában mennyire csökkentem vagy növelem ezzel. De az biztos, hogy rá kellett jönnöm, hogy kevés olyan ruhám van, amit hordok annyira rendszeresen, hogy megérje a szekrényemben tartani őket. Vagy elhozni Kanadáig.

Azért kellene még egy lábos…