Kocsikázzunk 1.

A minap szóba került a blog Facebook oldalán, hogy érdemes-e vezetni vagy sem, és elhangzottak pro- és kontra érvek a tömegközlekedés kontra autózás témában. Úgy gondoltam, kicsit jobban kifejtem ezt a témát, amiről olyan sok szenvedélyes vitám volt már barátokkal, családtagokkal. Kezdve azzal, mi a helyzet itt, Kanada egyik kisvárosában.

De mindenek előtt meg kell említenem, hogy nincs egy éves még a jogosítványom. És nem azért nem mentem el korábban megtanulni vezetni, mert nem volt rá lehetőség, hanem azért, mert nem éreztem szükségét. Valószínűleg akkor is megszerzem a jogosítványt mostanában, ha nem költözünk Kanadába, de maga a kijövetel mindenképpen felgyorsította az eseményeket. Budapest I. kerületében élve egyszerűen felesleges teher lett volna nekem is fenntartani egy kocsit. A céges autó jól jött, de azzal is bőven elég bajunk volt a városban.

Kanada, ahogy az Egyesült Államok is, olyan ország, ahol kevés településen lehet autó nélkül boldogulni. Montrealban van rendes tömegközlekedés, de az sem igazán jó, és Québecben is van relatíve jó buszhálózat. Itt, Trois-Rivieresben csak buszok járnak. Nem mondom, hogy a legjobb módon van megszervezve a közösségi közlekedés, pláne ha az ember budapesti és mondjuk élt már másik, alapvetően jó közlekedésű városban is (én Párizsban és vonzáskörzetében, valamint Lyonban, és Londont is ismerem valamennyire), de a semminél feltétlenül jobb. Amíg nem kell átszállni, nem fúj az északi szél, nincs hóvihar vagy szakadó eső, nyáron pedig van nagy kalap és fényvédő krém. És jó téli cipő.

Mondjuk úgy, hogy alapvetően nem arra építenek, hogy túl sokan használják a buszokat. Ami sajnálatos, mert ha fejlesztenék a rendszert, sokkal kellemesebb lenne a város is.

Mindenki autózik. Na jó, nem mindenki, de lakásonként minimum két autó itt is áll – a nagy különbség a budapesti családonkéntkétautókell-helyzethez képest persze az, hogy itt sokaknak valóban (ismétlem, valóban) szükségük is van erre. A város felét nem éri el busz úgy, hogy érdemes legyen a buszmegállóig elmenni, az átszállás rémes, és az időjárás sem éppen kedvező az év legalább négy, de inkább öt hónapjában, ha nincsenek fedett buszmegállók. És most nem a ritka ónos esőről vagy nyári záporokról beszélek, ami Budapestet jellemzi. Itt két hétig volt mínusz húsz fok, rendszeresen süvít az északi szél, ami fújja a porhavat, és egy hóeséskor általában minimum tíz centi esik, de inkább több. Mindeközben minden kb. 200 méteren van egy megálló, ami szerintem nevetséges – egyszerűen nem szeretnek ezek az emberek sétálni, vagy nem tudják, hogyan kell, nem tudom. Viszont rendes, fedett buszmegálló alig van. A mi buszunk útvonalán megszámoltam, összesen négy darab.

Tudom, minden viszonyítás kérdése, de én még itt is úgy érzem, hogy nem érdemes még egy autót fenntartani. Ennek ellenére sokkal,de sokkal több kedvem van itt vezetgetni, mint otthon. Lássuk, miért.

Az emberek nem gondolják, hogy csak a hülyék, ügyetlenek, beszarik és alkalmatlanok számára jelölnek valamit a táblák és csak ezeknek az embereknek szólnak a szabályok.  Egy ilyen alig-buszos városban is van buszsáv, és ugyan sokkal több az autó, mégsem látni mindenhol autósokat száguldozni a buszsávokban, csak hogy előrébb jussanak. (A bicikliutakkal, amik az úton vannak, itt is akadnak gondok, de ez még csak most fejlődik, mindenesetre ott is figyelnek. Igaz, ezek az utak csak áprilistól októberig üzemelnek.)

Az autópályán, ami szép széles és kétsávos, sem száguldoznak indokolatlanul, nem próbál senki jobbról előzni, és a leálló sáv sem szolgál arra, hogy a Montreal előtti dugókban előrébb jussanak. Nemrég itteni barátaink panaszkodtak a helyi őrültekre, de elmeséltem nekik a mindennapos helyzeteket Budapest-Balaton viszonylatban, vagy csak a Mészáros utca – Alagút utca – Alagút szakaszon, és belátták, hogy valóban kevés okuk van panaszkodni. Januárban Montreal felé tartva, az autópályán előzés közben mondhatjuk, hogy ránk állt egy autó, ami gyorsabban szeretett volna a megengedett 100 km/h-nál előzni, de nem dudált és nem idézett elő életveszélyes helyzetet. Szépen követett, elég közelről (otthon ez nem lett volna igazán közel). Aztán elhajtott, mikor végeztünk az előzéssel.

Ha már dudálás, itt a tülkölés indokolt. Semmi dudálgatás, csak mert nem tetszik, ahogy más vezet. Eddig talán háromszor dudáltak ránk, mindháromszor figyelemfelhívás volt a cél, semmi cseszegetés. És egyáltalán, én, a kezdő vezető, aki ritkán vezet és nem az itteni KRESZ szerint tanult még sosem kaptam egy bemutatást, dudálást vagy anyázást sem, pedig csináltam már hülyeségeket.

Ebben talán az is benne van, hogy az itteni sofőrök nem csak a sebességkorlátozást tartják be, sőt, az időjárási viszonyokat sem röhögik ki, nem érzik úgy, hogy szakadó hóban vagy tükörjégen is a megengedettnél gyorsabban kell vezetniük, mert ciki lassan menni, de még a követési távolságról is tudják, hogy micsoda. Például képesek észben tartani azt, hogy ha nem állnak meg nagyon közel az előttük állóhoz piros lámpánál, akkor előbb jutnak majd át a zöld lámpán. (Oktatóm mesélte, mekkora elképesztő butaság ráállni az előttünk állóra – így sokkal kevesebb kocsi jut át a zöldnél, hiszen meg kell várniuk, hogy minden kocsi szépen elinduljon. Míg ha betartjuk a távolságot, mindenki egyszerre tud elindulni.) És haladáskor sem nyomul senki rá a másikra. Így meg lehet állni a sárga lámpánál is, le lehet gyorsan fékezni, egyáltalán, rendesen lehet közlekedni.

Persze hülyék itt is vannak, de sokkal kevésbé uralkodik az a mentalitás, hogy az erősebb kutya lenyomja a szerencsétlent.

Az egyik oka, amiért nem szeretek Magyarországon vezetni, az a mentalitás, itt tehát ez nagyrészt eltűnik, mind gond. Már csak saját magammal kell megküzdenem. Nem mondom, hogy ez könnyű. A másik rész, ami lassan már nem okoz annyi problémát, az a KRESZ. Én Európában tanultam vezetni, ott ültem évekig az anyósülésen, itt meg még mindig tanulom, mi a más. Amíg otthon megtanulunk alaposan tájékozódni a táblák alapján, itt alig van tábla. Ami van, az a STOP. A mi kerületünkben gyakorlatilag minden kereszteződés négyes STOP. Ez annyit tesz, hogy mindenkinek meg kell állnia, aztán az halad át elsőnek, aki előbb ért oda. Ez a mi európai fejünkkel elég érdekes tud lenni, mikor sok a kocsi. Mindig sasolni, hanyadik vagy, főleg mikor áll a sor. Nincs főútvonal, nincs jobb-kéz szabály, csak érkezési sorrend. Nem emlékszem, hogy láttam volna behajtani tilos táblát, maximum egy nyilat, ami mutatja a kötelező haladási irányt. A jobbra kanyarodás mindig engedélyezett piros lámpánál is, ha nincs tiltó tábla. Ezek eddig nagyrészt egyszerűbb szabályok, mint az otthoniak, csak meg kell szokni.

Ami számomra rendkívül zavaró, vagy inkább összezavar, az a lámpák jelzései és elhelyezései. Rendszeresen első pillanatban megzavar, mikor zöldnél balra kanyarodva szembetalálom magam a túloldalon egy pirossal. Itt ugyanis a lámpák a kereszteződések túloldalán vannak rendszerint elhelyezve. Tehát az a piros nem az én pirosom, de hát nem erre van az agyam ráállva.

Ugyanígy a balra kanyarodást engedő nyilacska szúrt már ki velem. Minden figyelmeztetés nélkül eltűnik, ha van külön kanyarodó sáv, ami engem nagyon meglepett elsőre. De már tudom, hogy figyelni kell, mert egyenesen még lehet menni, mikor az egyszer csak eltűnik, így nem nézek semerre, nem keresek hülye gyalogost, úgysem jön, ez nem az otthoni jobbra kikanyarodás, ahol nekik is zöld – csak a nyílra figyelek, akkor baj nem lehet.

A többsávos kereszteződéseknél vicces még a villogó zöld. Akkor hajthat mindenki. A villogó piros viszont a STOP megfelelője, meg kell állni. Vannak még más finomságok is, de ezek azok, amik minden nap szembejönnek. De most majd elolvasom végre a helyi KRESZ könyvet, így azt hiszem, lesz még ennek folytatása.