Az egész egy lila lufival kezdődött.

Igaziból nem, az egész nem a lila lufival kezdődött, de ez pont április ,9-én történt.

Szóval a családi napköziből egy lila lufival indultunk haza. Fújt a szél, hideg, északi, csípős szél, amit április 9-én azért eléggé zokon vettünk. De legalább sütött a nap. Persze a Manót cipelni kellett, mert Manó nem szeret sietősen sétálni, ha meg nem szedi a lábát, esetleg lekéssük a buszt, mert talán pont ma időben jön véletlenül. Egyszóval elcipeltem a buszmegállóig ezen a napon. Sikerült odaérni normálisan, így felvetettem, érdemes lenne elrágcsálni egy-egy almát, hiszen uzsonnaidő van, és rendszerint a két gyereknek a buszon jut eszébe, hogy éppen éhen hal, és ott visítanak velem, miközben kanyarodik a busz, meg le kell szállni , és különben is.

A lufi persze ebben a műveletben valójában akadályt képzett, hiszen egy kis négyéves stabil lufifogásban nem éppen világbajnok, kesztyű is volt rajta. Talán említettem, hogy jeges szél fújt és esett a hó előtte lévő nap. Szóval szerettem volna megkaparintani a lufit, hogy ne repüljön el, mert csípős északi szél nélkül is könnyen repkednek el a lufik négyévesek kezéből, na de szélben! Persze Törpe nem adta, mert Törpe lufimániás, és mint a legtöbb négyéves, igen túlteng a magabiztossága abban, hogy majd ő megoldja.

Persze a lila lufi szépen elreppent.

A buszmegállóban senki, ahogy mindig, a busz már most kéne, jöjjön. Mindig késik, na de az a rohadt lufi nagyon repül, már a túloldalon megugrott egy kétméteres hóhegyet. Gyerek visít. Nagylányra nézek, oké, megyek utána, itt maradjatok, ne fussatok az útra mert ugyan kevesen járnak erre – és aki igen, az mind kikerülte a lufit, nehogy rámenjen -, no de akkor is.

Egy idős pár aggódva nézi a túloldalról a tanácstalanságomat. Látszik, hogy gondolkodnak, mi legyen. Én átszaladok, mondják, kivételesen meg is értem, hogy hova látták repülni. Gyerek üvölt, Nagylány vigasztalja, öleli, ne szaladjon el. Szerencsére elég szófogadó, sosem hittem volna, hogy van ilyen gyerek is. Lufi persze sehol. Busz két percet késik. Nem lesz meg.

Visszamentem a Lányokhoz. A Törpe persze annyira rázendített, hogy rossz volt hallgatni.Mondjuk mindig rossz hallgatni, de mikor szívből sír, nagyon fájdalmasan, akkor mindig kicsit megszakad a szívem.

Az idős párt kérdezi, hol lehet. Mondom nekik, nem tudom.

Persze egy üvöltve síró, elkeseredett négyévest megnyugtatni teljesen esélytelen. De én hősiesen megint megpróbáltam, hátha jön a busz és addig sikerül lecsendesítenem. Pedig itt még sosem szóltak meg a hisztis, kiabáló gyerekekért. Pedig az enyémek nagyon tudnak hisztizni és kiabálni.

És akkor a Törpe és a Nagy mondja, hogy ott a lufi.

A néni és a bácsi odamentek, sietve, és megszerezték. Hetven évesek összes sebességével átsiettek hozzánk, mi eléjük szaladtunk sűrű köszönetmondások között. Nem bírtam ott hagyni a lányokat, mondtam. Persze, ez természetes. Tessék, kicsi, itt a lufid, fogd. Menjenek.

És mind boldogak vagyunk.

Vannak az élet apró örömei, de itt ezek nem aprók, nem ritkák. Ezek a mindennapok.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s