Ruhaválogatás közben újra rájöttem valamire. Hogy olyan sokat változunk. És ez alapvetően nagyon jó.

Most ott álltam az előbb a szekrényem előtt, néztem a felaggatott ruhadarabokat – sokkal kevesebben vannak, de szinte mindegyikről tudom, hogy milyen jó lesz felvenni, és milyen jól fogom érezni bennük magamat.

Megállapítottam, hogy van elég nadrágom, a felsők száma is rendben van, csak a fránya maxi-ruha fronton nem tökéletes a helyzet, mert sosem találom a fazonomat, és ez azért még frusztrál. De szoknyáim is vannak bőven, pont amennyi és amilyen kell, pedig vagy tíz másik sorakozik a mehet kupacban.

Ráadásul szinte már meg vagyok magammal elégedve, hogy tudok alakulni a testemmel és a korommal. Igaz, volt egy pillanat, mikor eszembe jutottak a mostanában olvasott dolgok, hogy most akkor hogyan is kellene mások szerint viselkedünk így a negyven felé közeledve, de aztán arra is rájöttem, hogy a korommal sincs semmi bajom, és azon a “hivatalos” módon nem is érzem magam annyinak, amennyi vagyok. Nem gondolom, hogy le kellene cserélnem a pánt nélküli rucikat, csak mert szültem két gyereket és vagyok, amennyi vagyok, és le kellene vágatnom csak azért a hajam, amiért annak idején anyukámnak is mondták, hogy vágja le – mert már negyven felé majd azt hiszik hátulról, hogy milyen fiatal a hosszú hajával, közben meg nem is az. Igaz, én akkor sem jajongtam, mikor betöltöttem a harmincat, nem gondoltam, hogy akkor innen vége az életemnek. A két gyerek mellett sem hittem azt soha, hogy más mondja meg nekem, hol a helyem, el tudom azt magam is dönteni. És bár otthon vagyok a gyerekekkel, a női princípiumot nem én fogom magasztosan megvalósítani, már csak azért sem, mert szerintem ezt mindenki maga döntse el, akarja-e vagy sem, és ne más mondja meg nekem, hogy hogyan valósítsam meg önmagam (ha már a saját édesanyámtól sem fogadom ezt el, majd biztos egy csúnya bajszostól meg egy zselézett hajútól fogom elfogadni…).

De erről nálam sokkal frappánsabban sokkal jobb írók írtak mostanában, találjátok meg őket. Itt van egy pont.

Az biztos, hogy nagyon klassz érzés nem csak a szétválogatott kupacot nézni – pedig én nem vagyok sem KonMari rajongó, se nem követem a módszerét.  És nagyon klassz érzés alakulni és változni és érni, és még mindig alapvetően jól érezni magamat a bőrömben.

És nagyon jó volt az egyik legrégebbi és legközelebbi barátnőmmel megállapítani a minap, hogy tartunk valamerre, és ez egyikünknek sem tűnik rossznak.

Na, csak ennyit akartam mondani.

Ez meg a ruhakupac, amitől meg kell szabadulnom, mert el tudtam őket szépen engedni. ( A macska marad. )

rucik1

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s