2017. április

Mikor elkezdtem írni ezt a blogot, sokat gondolkodtam azon, érdemes-e belevinni olyan nagyon magánjellegű dolgokat, mint a politikai véleményem, vagy az abszolút személyes tér és érzelmek. De mivel én írni szeretek, nem csak személytelenül blogolni olyan dolgokról, hogy milyen papír és hogyan kell a kanadai tartózkodáshoz, ezért hamar kizártam, hogy kihagyjam a magánügyeimet a blogból. A mellett, hogy a praktikumról is lehet, hogy írok olykor, de arról bárki írhat.

Nem mondhatom, hogy nem politizálok, mert mindig is politikában aktív családban éltem, és mert szerintem önbecsapás ilyet mondani. Aki nem politizál is máris politizál ezzel a kijelentéssel.

Most itt állunk 2017. áprilisán. A Hősök terén éppen Cseh Tamást énekelnek a mai megmozduláson, egy ismerősöm az előbb  mondott beszédet.

Én éltem már külföldön, ezidáig három alkalommal kerültem messzebbre hosszabb időre. Mindig visszajöttem. Mindig más okból. De nagyon, nagyon megtanultam szeretni Budapestet és Magyarországot. Minél több külföldi emberrel találkoztam, főleg olyanokkal, akik idelátogattak, annál jobban. És nagyon elkeserít, hogy eljuttattak arra a pontra az utóbbi pár évben, hogy képesnek érzem magam arra, hogy újra megváljak ettől a várostól, és mindentől, amit adni képes. Mert egyszerűen nem bírom nézni, ami itt folyik, gondolnom kell a gyerekekre és magamra. Ki kell lépnem ebből a negatív légkörből, hogy újra érezhessem, hogy teljes értékű ember vagyok a magam jogán, és nem holmi politikusok fognak rángatni, mint egy bábut, szétcincálni az országot, az embereket és ezt a várost. Egyedül nem tudom megváltoztatni azt, ami itt folyik. És nagyon sokáig nem történt nagyon sok.

És most újra jó érzés itt lenni, jó érzés magyarnak lenni (bár a legeslegmélyebbre is most süllyedek ebben 😦 ). Jó hömpölygő tömegben haladni a Lánchídon, és sem elől, sem hátul nem látni a végét az emberárnak. Jó érzés a hét évesnek, természetesen az ő szintjén, elmesélni, miért is fontos ott menetelni. Ő már emlékezni fog erre. Jó érzés reménykedni abban, hogy végre történik valami. Jó érzés látni, ahogy az emberek lábujjhegyen lépkednek a virágok között a Clark Ádám téren, nehogy akár csak egyet is letapossanak. És jó látni, ahogy a fiatalok, mikor rátolják őket a tulipán ágyásra, nem nagyon akarnak rálépni és azt mondják, hogy majd újraültetik. Nincs rongálás, nem ég semmi, mégis történik valami.

De nagyon, nagyon szomorú, elkeseredett és rettentően dühös leszek, ha végül nem lesz változás, vagy rossz irányba fordulnak a dolgok, és annyira ellehetetlenítik ezt az országot, benne ezzel a várossal, hogy már nem lesz érdemes egyáltalán visszajönni , ha az ember józan ésszel tekint a dolgokra. Mert Budapest az én városom, szeretem, és nem szeretném soha azt gondolni, hogy végleg hagyom el. Megszakadna a szívem. De most is megszakad, hogy elmegyek.

És kikérem magamnak, hogy ellenség vagyok, hazaáruló, hogy bármi rosszat akarnék ennek az országnak. Ahhoz gyűlölnöm kellene. De én szeretem, teljes szívemből.

Ehhez a poszthoz Soros György a maga valójában semmilyen módon nem járult hozzá.