Mert nem lehet ezzel a témával leállni.

Most volt ugyanis a harmadéves értékelés – a lényeg, hogy  most ez már bele fog számítani az év végi eredményekbe. Itt nem adnak jegyeket, nincs 1-5ig meg más számrendszerben sem osztályzás, egyszerűen százalékok vannak. A gyerek tantárgyi eredményeit kapjuk meg, alatta az osztályátlag, van egy kevéske szöveges értékelés, és egy személyes találkozó a tanárral, aki mindezt kifejti, elmagyarázza és elővezeti a következő időszak feladatait.

Elkezdhetek, például, kevésbé aggódni. Már egy ideje látszott, hogy az írás-olvasás körüli kisebb káosz kezd enyhülni, de nem tudtam megítéli mennyire. Persze voltak heti kis diktálások és feladatok, és látszott, hogy javulóban van a dolog, de nem tudtam felmérni, mennyire. Kiderült, hogy ahhoz képest, hogy a francia hét évig csak mellékes nyelv volt a lányom életében, elég hamar és elég jól alkalmazkodik az új helyzethez. Persze vannak még döccenők, de mivel itt nem arra koncentrálnak, hogy mi nem megy, és nem ráerősítenek és görcsölnek ezeken, ezért aztán tudott fejlődni. Például mi franciaországi franciát beszélünk, az iskolában quebec-i franciát, aminek más a fonetikája, így van, hogy nem érzi, milyen szót vagy hangot mondanak, vagy nem úgy mondja, ahogy a többiek, és ebből akad félreértés. És mivel a magyar az anyanyelv, a nyelv, amit elsősorban használunk itthon, ezért hiába olvas el valamit, még nem érti meg azonnal, először valószínűleg lefordítja magának. De ez majd alakul. (Hogy merre, azt nem tudom, mert nemsokára el fogunk kezdeni a magyar nyelvvel is foglalkozni. )

A matekkal nem foglalkozom, az egyrészt a Franc dolga, másrészt nem értek hozzá, de azt észrevettem, hogy nem csak számolnak, hanem tanulnak a síkidomokról és idomokról, és az irányokkal is matek órán foglalkoznak. Ez az a tantárgy, amiből rendszeresen van nagyobb felmérő, ami központilag van meghatározva, ha jól értettem. De őszintén meg kell mondanom, hogy nem tanulunk a Nagykisasszonnyal itthon matekot, mert egyszerűen nincs rá szükség. Néha eltársalog az apjával a dologról, és arra már nagyjából rájött, hogy én maximum kerekítem a szemeimet, hogy hova jutottak el három hónap alatt, de érdemben nem szólok nagyon hozzá.

Az értékelés nem szól senkiről, csak a gyerekről. Továbbra sincs egy negatív mondat sem a szöveges értékelésben, abban sem, ami a szülőnek szól. Nincs benne fosztóképző és “nem” vagy “rossz” vagy ezekkel egyenértékű szavak. Csak pozitívan nyilatkoznak a gyerek fejlődéséről, azt kiemelve, ami jól megy, de nem letagadva azt, amiben még erősödnie kell.

Az is kiderült számomra, hogy van pár olyan tantárgy, amivel én eddig itthon nem is szembesültem. A hit- és erkölcstan, például, vagy a művészet és az angol óra. A hit- és erkölcstan egyáltalán nem tudom, mit jelent otthon. Itt nincs vallás választás. Alapvetően egy katolikus részén élünk Kanadának, de mikor egyszer hazahozott egy dolgozatot a Nagylány ebből a tantárgyból, akkor az a dolgozat bizony nem volt csak keresztény. Az inuitok szokásairól ugyanúgy szó volt benne, mint az Első Nemzetek (azaz az őslakos amerikai indiánok), a zsidók, a keresztények és a muszlimok szokásairól.

A művészet óra igaziból csak festés, ahogy nézem, fogalmam sincs, mi alapján értékelik őket, de nem hiszem, hogy valaha is képzőművész lesz a gyerekemből, így őszintén szólva ezzel csak hobbi szinten foglalkozunk itthon, ha igény van rá. (Például, tegnap manó csapdát kellett készíteni, amit végül a Lányok egyedül kiviteleztek, ma meg megsütötték a bele való sütit, mert a rántott hús nem a manók kedvence, mint kiderült.)

IMG_20171127_191804

Angolból elképzelésem sincs, mit tanulnak. Ez lehet, hogy ciki, mert én magam angol szakos tanár vagyok, de azt gondolom, hogy ez még most nem a világon a legfontosabb részlet egy amúgy kétnyelvű gyerek számára. Az is igaz, hogy én amúgy sem vagyok a korai nyelvtanulás feltétlen híve, bár itt ez egy (elvileg) kétnyelvű ország, talán máshogy illenék erre tekinteni.

Továbbra is azt veszem észre, hogy az első és legfontosabb dolog az, hogy tiszteljék egymást gyerekek és felnőttek, és hogy együtt tudjanak működni. Sok dicséretet kapnak azért, ha egymásnak segítenek, pláne, ha ezt kérés nélkül teszik. Arra is, ha odafigyelnek az osztályban a közös környezetükre, mondjuk rendet tesznek a közös polcon, vagy összeszedik a leesett ruhákat. Az öltözködést nem siettetik a kicsiknek, mert nem az a cél, hogy egy perc se menjen el a tanórából, hanem az, hogy önállóan tudjanak felöltözni és levetkőzni. Gondoljunk csak bele, hogy már most vannak olyan napok, amikor -10 fok van napközben és hó vagy jég, nem egyszerű a sínadrágot, meleg kabátot és minden egyéb kiegészítőt felapplikálni magukra.

A szülők nincsenek lekezelve, elvárják, hogy partnerek legyenek, de nem adnak annyi plusz feladatot a felnőtteknek, ami megnehezítené a mindennapokat vagy elrontaná az iskolához fűződő viszonyt. Alapvetően ez a kapcsolat is egy kölcsönös bizalomra épül, legalábbis a mi iskolánkban. Ha valahol elcsúszik ez, mondjuk bejön a hideg idő, és észreveszik, hogy több gyereken nincs sapka, akkor kap az összes szülő egy értesítést arról, hogy figyeljenek oda, és külön részletezik, hogy pontosan mire. A legutóbbi ilyen levélben felhívták arra figyelmet, hogy a gyerekeinkkel szúrunk ki, ha nem visznek magukkal megfelelő öltözetet, mert a nevelők nem engedhetik ki őket a farkasordító hidegbe játszani. És annak a gyerek látja kárát.

Sehol nincsen kolbászból a kerítés, természetesen. Nekem például nem kedvencem a bármilyen pontozási vagy jutalmazási rendszer, bár itt haza már nem kerül semmi ilyesmi. Vannak motivációs, pontgyűjtő módszerek, de úgy tűnik nekem, hogy nem ez határozza meg a gyerekek mindennapjait. Vannak elvárások is, a gyerekeknek sok szabályt kell betartani, de azt is tudják, miért van ez. Vannak különféle színű kártyák, amiket kaphatnak alkalmanként. A zöld a legjobb, ezen fel van sorolva, miért lehet kapni ilyen cetlit, a tanár bejelöli a kártya megszerzésének okát, hazaküldi, a szülő aláírja és visszaküldi.

Vannak következményei a jó és a rossz viselkedésnek. De nem e körül forog a világ, legalábbis nekem abból, amit a gyerek hazahoz, nem ez tűnik fel. Amíg az év elején stressz volt azon, hogy nem tudja a számokat franciául, vagy ő nem járt az ovis csoportba itt, ezért nem ismeri az ABC-t, addig sem jelentett ez semmit abban, ahogy az iskolához viszonyult, és ahogy az iskola viszonyult hozzá. Az értékelésben az szerepel, hogy a gyerek hogy tud a környezetében együtt működni, a gyerekek és felnőttek felé tud-e tisztelettel és megértéssel közelíteni. Nincs szorgalom és magatartás jegy. (Az azért tudom, hogy a Nagycsajszinak még mindig nehezen megy, hogy jelentkezzen, mielőtt megszólal, de ezen majd dolgoznak az iskolában.)

Fel van építve egy támogató rendszer. Vannak iskolák, ahol több, van ahol kevesebb ilyen támogató ember van, de mindenhol van helyben pszichológus és logopédus. És férfiak. Arányában sok a fiatal és a férfi. Azt gondolom, hogy ez azt kell mutassa, hogy a társadalmi  megítélése jó a tanári szakmának, és nem keresnek rosszul. Ez utóbbit tudom, nem rossz egy iskolai akár helyettesítő állás sem, bár most nem tudok szám szerű adatokat hirtelen felmutatni. (Ami késik, nem múlik. 😉 )

A szünetek hiányát látom egy kicsit a gyerekeken, de ez sem olyan vészes, mert nincsenek egyáltalán túlterhelve. Azért persze jó lett volna egy őszi szünet, de azért el kell ismerni, hogy amikor sok embernek csak két hét fizetett szabadsága van egy évben, és a gyerekek napközbeni felügyelete drága, akkor nem lehet olyan sok tanítási szünet.

Közben ezzel el is kezdődött az új szakasza a tanévnek. Még ugyan nem tanulták meg az összes betűt, és nem ismerik az őszes szótagot és betűkapcsolatot, amiből lesznek a hangok – ne felejtsük el, hogy franciául tanulnak -, de már az a következő feladat, hogy elkezdjenek maguk olvasni. Nem kell hosszú mondatokra gondolni. Pár oldalas füzeteket kapnak, amiben egy-egy mondta van oldalanként. A cél az, hogy hetente legalább kettőt olvasson el a gyerek otthon. Minden kisdiák kapott egy névre szóló kis tasakot, amibe kapja a könyvet, és amiben tartja az önértékelő lapot. Ugyanis, miután elolvasnak egy könyvet, értékelniük kell egy színkód-rendszerben, hogy hogyan ment. Sikerült-e segítség nélkül elolvasni az egész szöveget, vagy azért kellett egy kevés segítség, esetleg több. A szülőket megkérik arra hogy legyenek ott a gyerekkel, mikor próbál olvasni, és javaslatokat is kaptunk, mikor a legjobb olvasgatni, és hogyan tudjuk a legjobban támogatni. A cél az, hogy megszeressék az olvasást, akarják örömmel csinálni.

Egyelőre úgy tűnik, ebben kicsit túlteljesített az osztály egy része, mert múlt héten páran napi egy könyvet olvastak el, így most torlódás van, és várni kell, amíg a többi kiselsős is végére ér a történeteknek.

Az azt hiszem világosan kitűnik, hogy eddig meg vagyok elégedve az itteni oktatással. Nem érzem, hogy túl sok teher lenne a gyereken, vagy hogy vesztene a motivációból. Nem érzek nyomást, hogy sietni kell valahova, pedig meghatározott terv szerint haladnak, és az év végi eredménybe bizony beleszámítanak ezek az értékelések.Aztán majd meglátjuk, továbbra sem hiszem, hogy kolbászból lenne a kerítés, de az iskolával kapcsolatban nem tudok semmi igazán negatívat mondani.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s