Újra helló!

Így a téli pihenés után – ami a blogra is vonatkozott, újra itt.

Nem történt semmi különös, amiért szünetelt a blog, egyszerűen csak együtt töltöttük az időt, aztán elkezdődött az iskola, és elromlott a számítógépem, és kevés dolgot utálok jobban, mint a telefonon pötyögni.

Elég érdekes volt ez a téli szünet – miután korán érkezett az első igazi hóvihar, bejött a nagy hideg, szintén sokkal de sokkal előbb, mint az megszokott, és jóval tovább tartott, mint rendesen. Majdnem két hétig -20°C körül volt a hőmérséklet, ami rendszeresen hidegebbnek érződött, és ha véletlenül mégis melegebb lett sem érződött többnek ennyinél. Nagyon szép idő volt, csodás volt a táj, de rá kellett jönnöm, hogy hiába szeretem ezt a ropogós hideget, egyszerűen nem vagyok kellően egészséges ahhoz, hogy tudjam élvezni. Annyira fáznak a lábujjaim, bármilyen módon is bugyolálom be őket, hogy képtelenség tíz percnél tovább kint maradni a friss levegőn. Nem tudom, pontosan ez milyen probléma, de igyekszem a végére járni. Az is kiderült, hogy a kisebbik lányom is hasonlóan kínlódik, ő sem bír sokat a nagy hidegben, de szerencsére a nagyobbik, akinek hatalmas a mozgásigénye, ugyanolyan jól tűri a fagyos éghajlatot, mint az apja. Így aztán ők elmentek korcsolyázni, még olyankor is, amikor a helyiek sem dugták ki az orrukat, és nem fagytak meg.

Egyébként a nagy hideg miatt feltöltődtünk. Mondhatnánk, hogy unatkoztunk, és lehet, hogy öregszem, de egyre inkább feltöltenek azok az időszakok, amikor konkrétan nem csinálok semmit.

Hogy milyen is itt a nagy hideg? Először is itt, “délen”, nem száraz! Bárki bármit is mondd, ez bizony párás. A helyiek szerint akkor lesz száraz a levegő, amikor már -30 alatt jár, azt pedig inkább tudni sem akarom. Akkor viszont olyan hideg, hogy összeragad az orrlyukuk és akár vérezhet is. Közben van egy kis anomália, mert miközben az ablakok konkrétan befagynak, a rajtuk lecsorgó pára jeget képez az aljukon, addig a bőrünk kiszárad, a gyerekek köhögnek, és lassan előbukkan az ekcémájuk. A fűtés elektromos, minden elektromos, és poros. (Szerencsére eddig még nem volt olyan katasztrofális jégvihar, mint 1998-ban, amikor voltak olyan háztartások, ahol egy hónapig nem volt áram.) Akkor a legdurvább, amikor hóvihar után jön a nagy hideg, és egy egész délelőttön át törölni kell az ablakokról a párát, hogy véletlenül se fagyjon oda. Aztán javul a helyzet, amennyiben tudok szellőztetni – szerencsére a konyhában és a dolgozó/vendégszobában újak az ablakok, amik nem nagyon fagynak be a párásodás ellenére sem.

És voltam Montréalban. Nagy élmény volt, ugyanis nem gyerekkel mentem, Franc sem jött. Az történt, hogy itt az emberek nagyrészt komolyan gondolják, amit mondanak, nem kamuznak jobbra-balra (ez a magyarok, és pláne a franciák után egy nagyon pozitív meglepetés). Új évkor szólt a Franc főnökének felesége, hogy akkor ő most menne Leonard Cohen kiállításra, holnap felvesz reggel, ha jó. Naná, hogy jó volt, a Franc még szabadságon, megmondtam a családnak, hogy márpedig én másnap bizony nagyvárosi nő leszek, és elmegyek a legcsodásabb művész in memoriam kiállítására, ha tetszik ha nem, és akkor érek haza, amikor sikerül.

Elképesztő hideg volt, esett a hó (és ismét, mi az, hogy -10-ben nem esik???? ), rettenetesen párás és koszos volt a város, de csodás élmény volt angolul beszélgetni, rokonlélekkel, múzeumba menni és pho-t enni. Te jó ég, már milyen régen ettem pho-t. El is felejtettem, milyen a városi szmogos levegő.

De most itt az új év, visszarázódtunk a szabadság nélküli, iskolás és csanás hétköznapokban, volt egy új hóvihar és ma megint -25 fok volt. Így aztán folyt.köv 🙂