A hétvégi mélypont “tetőzik” – vagy mit csinál egy mélypont? Hason csúszik vagy vajon mit?
Mindegy, szóval most van az a pillanat, amikor én, kérem alássan, szétesek. Teljesen. Cikáznak a fejemben a gondolatok, a teendők, a nem létező és létező dátumok, amik határt szabnak a halogatásnak, a ki-mikor-hova utazik, kinek-mikor-miért-hova kell menni, mit kell aláírni, milyen papírt, meddig és hol kell beszerezni, majd azt hova kell leadni … és ennek a sornak nincs vége. Legalábbis most ez egy folyamatosan gördülő lista a fejemben, és én szeretnék sikítva elrohanni előle, mert bekebelez és elfogyaszt vacsorára.
Persze tudom, hogy túllendülök majd ezen. Lassan, mondjuk holnap – holnap pont jó is lenne, mert akkor még munkanap van, és el kellene pár dolgot intézni.
Most pont megjött az SMS, hogy a Kiscsajnak elkészült az útlevele, akkor ez is pipa, csak ne felejtsem ott az okmányirodában, mert akkor nem veszem sok hasznát majd a repülőtéren, pár hónap múlva.
Szabad sikítani? Vagy lehet, hogy, mint Malacka a Micimackóban, csak halkan mondom majd, hogy segííííííííííííítsééééééééééég!!!!!!!!!!!! (És természetesen az is előfordulhat, hogy az nem is Malacka volt, de ez történetünk szempontjából lényegtelen.)
Fenn, a messzi északon 