Kultúrpercek

Kiesett a nagyobbik lányom foga. Már a második. És ez nálunk már most, még a messzire költözés előtt is némi kultúrák közötti konfliktust jelent.

Hét éves lesz, úgyhogy nagyon várta már, hogy elkezdjenek potyogni azok a fogak, és érkezzen a  …

Na de mi is jöjjön, mikor kiesik a fogacska? Mikor én gyerek voltam, nálunk nem jött semmi, nem kaptunk ajándékot. Anyukám eltette a fogaimat, ma is megvannak valahol. És ennyi.

Amióta növöget a gyerek, kiderült számomra, hogy a Fogtündér beköltözött a köztudatba, akit én Angliából már ismertem ugyan, de a mi környezetünkben Magyarországon sehol sem volt még. Na, de Apjuk francia, és ott bizony nem tündér jön, hanem kisegér. Mivel pedig a magyar családunkban nem jön senki, ezért a gyereknek a családi kondicionálás a fogak kiesésével kapcsolatban csak a francia oldalról megy, ahonnan egy éve hallgatja, hogy na majd a kisegér hozza a pénzt. Nem, nem ajándékot, fülbevalót, legót, hanem pénzt.

És itt jön a kultúrközi dilemma. Mégis hogyan a legjobb ezt az egészet kezelni?

Tudom, hogy sokan eleve kínzásnak tartják azt, amikor a gyerekeket mesebeli lényekkel “etetjük”, de az az igazság, hogy nekem nem okozott túl nagy sokkot vagy csalódást mikor kiderült számomra, hogy nincs Mikulás meg Jézuska, és a Húsvéti Nyúl is az anyám. Vagy ha akkor csalódtam is, ennek semmi nyoma, a mai napig szeretem a mitológiát és a meséket, és cseppet sem okoz számomra gondot tündérekről és koboldokról beszélgetni a lányommal. Persze semmi sem garantálja, hogy az én gyerekeim majd nem sértődnek halálra, ha rájönnek, hogy sehol egy fogegér, hanem apjuk csempészi oda a pénzecskét, amit Legóra tesz el a Kiscsaj. De sosem mondom neki azt, mikor kérdezi, hogy létezik-e valóban a Nyuszi, a Mikulás, Rumini vagy Micimackó, hogy “persze”. Azt mondom neki, amiben én is hiszek, hogy valójában ha hiszünk valamiben, akkor az számunkra létezik. És mindegy is, hogy van-e valóban Húsvéti Nyuszi, mert nem ez a fontos, de még csak nem is az a temérdek édesség, amit hoz. És ezzel úgy el is van a hölgyemény, vállat von, és kijelenti, hogy szerinte van. És ennyi.

Engem sokkal jobban izgat, hogy mennyire lehet zavaró, esetleg nehéz a gyereknek az, hogy keverednek a kultúrák. És ennél csak jobban fog megkavarodni az egész, hiszen már a jövő évi farsangra készül, de ott nem igen lesz ilyesmi… De mégis motoszkál bennem, hogy mi a fontosabb – a hagyományok megteremtése, vagy az, hogy idomuljunk a környezetünkhöz? Mennyivel fontosabb az, hogy “az oviban bezzeg a Mucikának a Fogtündér jön és Legót kapott” annál, hogy legyen egy közös történet, ami azért mégiscsak rólunk szól, a családról. Különösen ebben a helyzetben, ahol mindhármunknak idegen országba készülünk. A globalizáció és a francia nyelv miatt természetesen lesznek közös nevezők, de mégis, vagy éppen ezért, nagyon nehéz megtalálni a megfelelő egyensúlyt, és azt sem tudom, hogy érdemes-e egyáltalán küzdeni érte.

Szóval mostanában még ezen is jár az agyam, minden más mellé. Nem állítom, hogy sokat alszom 🙂

Annak idején a magyar hagyományok között is megtalálható volt a kisegér. Házi forrásom, néprajzos apukám, gyors kutatása szerint, a kihullott fogat egérlyukba, kemencesutba dobták és egy kis mondókát mondtak: “Egér, egér, adjál vasfogat! Én meg adok csontfogat.”