Búcsú – 1.

Ez is elkezdődött. Bár, igazság szerint, ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor már januárban nekikezdtünk.

Mivel Budapesten élünk, én egyke vagyok és van egy balatoni házunk, ezért valószínűleg a nyarakat megpróbáljuk majd a gyerekekkel a Balatonnál tölteni, és nem tudjuk, hogy jutunk majd el Elzászba – valahogy majd jövet-menet megpróbáljuk, de egyáltalán nincs arra garancia, például már jövő nyáron el tudunk oda látogatni. De kivételesen egyáltalán nem tervezek ennyire előre. Így januárban elmentünk Franciaországba, hogy a francia dédiktől, akik már kevéssé mozgékonyak, elköszönjünk. Most pedig anyósomék utaztak ide Húsvétra. Van egy szépséges lakóautójuk, és ilyenkor letelepednek egy kempingben, és velünk töltik az időt. Idén tényleg a lehető legtöbb időt együtt töltöttük a négy nap során.

Nagyon fura, hogy most először egyáltalán nem érdekelt, ki mit szól, ahhoz, milyen állapotban van a lakás, vagy hogy mit eszünk. Egyszerűen csak tettünk-vettünk, ha sikerül beleilleszkedni mindenkinek, annál jobb. És sikerült. Nem volt feszkó, nem volt kapkodás. Volt viszont finom étel, jó bor és kellemes együttlét.

Sikerült több korlátot is átlépnem, amik eddig akadályt jelentettek. Például, és ez talán a legnagyobb, a gyerekek kedvéért képes voltam felülni a Budapest Eye-ra. Igen tériszonyos vagyok, így tényleg úgy érzem, nagyon nagy dolog volt részemről egy olyan valamire felülni, ami üvegfalú és forog körben, miközben kissé leng ide is, oda is. De megérte. Mert a gyerekek örültek, és mert Budapest a legcsodálatosabb város a világon.

De többet nem ülök fel arra az izére.

Nem tudom, a gyerekek egész pontosan mit fognak fel ebből az egész elbúcsúzásból. Igaz, a rokonság nem nagyon látogat minket, és anyagi és időbeli korlátok miatt mi sem repkedünk oda-vissza évente többször. Ha lehet, egyszer megyünk, és szeretjük, ha egyszer ők is jönnek. Így talán nem olyan nagyon meghatározó ez a “búcsú” most. A távolság talán nagyobb, és úgy látom ez sokkal nagyobb korlát a felnőttek szemében, mint a gyerekek szemében. Ugyanakkor furcsa, hogy míg anyukám már tudja, mikor fog minket meglátogatni először, a rokonság többi része csak vonogatja a vállát. Holott Franciaországból sokkal könnyebb és olcsóbb eljutni Kanadába, mint Magyarországról. De mások az emberek, máshogy jár az agyuk és máshogy állnak hozzá dolgokhoz. Ha két országot átszelni nehéz, akkor egy óceánt bizonyosan nehezebb.