J’ai deux amours

Bár zengtem már egy fél ódát Budapestről, de az az igazság, hogy két város van, amit otthonomnak tekintek.

Sorolhatnám, hogy miért olyan csodás ez a másik város, de nem igazán találom a szavakat rá. Aki járt már ott, annak úgyis van róla véleménye, és az a tapasztalatom, hogy ez a vélemény elég megmásíthatatlan –  vagy szeretik vagy gyűlölik az emberek, a turisták ugyanúgy, mint a helyiek.

Párizs az én másik városom.

Valójában nem Párizsban éltem, maga Párizs elég kicsi város, amiben nagyon sűrűn nagyon sok ember él.  Versailles-ban laktam, ami a belvárostól potom 8 perc volt, a lassú vonattal 20. Minden egyes hétvégémet a városban töltöttem és róttam az utcákat. Lettek helyi barátaim, koncertekre és tüntetésekre jártam (igen, már ott is) és nagyon nagyon boldog voltam. Az a város tett azzá, aki vagyok, ott találtam önmagamra, és Párizs segített abban, hogy megmutassam magamnak és másoknak, hogy tudok boldog, teljes ember lenni. Életem legjobb döntése volt az az egy év.

Minden nagyvárosra igaz, hogy nem lehet igazán megismerni addig, amíg nem lakunk ott hosszabb ideig. Lakva ismerszik meg az ember, és az ilyen fantasztikus városok olyanok, mint az emberek – létező, lélegző lények, akiknek van humoruk, jó és rossz kedvük, árnyoldalaik és nagy szívük. Párizs egy nagyon nagyon önérzetes város. És ebből adódóan nagyon lehet szeretni és ugyanakkor gyűlölni is, mindezt felváltva vagy éppen egyszerre. Párizs soha nem hagy el, és mély, maradandó nyomot hagy az emberben.

A metró szaga (bár ez újabban már nem a régi), a kis utcák bája és kosza, a kávézók az ihatatlan kávéval, a croque monsieur a teraszon, az olcsó és jó ebédek a brasserie-kben, az útközben gyorsan bedobott palacsinták és flanok, a múzeumok (főleg a kicsik), a kis eldugott helyek, a hétvégén mindenhol piknikező emberek, a Zene Ünnepe és a tüntetések, az olykor piaccá váló utcák a kerületekben, az ételek illatai, az utca zajai, a folyton szirénázó rendőrautók, és sorolhatnám.

Én szeretem Párizst, és soha nem fogom megutálni, bár néha rendkívül idegesítő. Bár abban már nem vagyok biztos, hogy kisgyerekekkel tudnék egy valódi párizsi életet élni. De még van egy (elég jelentős) részem, ami oda vágyik minden nap, minden percben.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s