Anyád

Ez egy ilyen panaszkodós poszt sor, már látom, de majd elmúlik.

Egy barátnőm kitett a minap egy írást, ami alatt elindult egy beszélgetés. Arról, hogy ki, hogyan éli meg azt, hogy mindenféle egészségügyi és oktatási intézményben az anyukák megszólítása rendre Anya, Anyuka, Édesanya.

Páran azt mondták, hogy nekik ezzel semmi bajuk, és hogy az Édesanya megszólítás milyen szép, vagy hogy persze, hogy szólítsanak, mégsem jegyezheti meg a nővér vagy az orvos mindenki nevét.

És persze mindenkinek joga van ahhoz, hogy ne zavarja, hogy Anyuka és Anya innentől neve igen sok helyzetben. És természetesen én sem várom el azt az orvostól, hogy megjegyezze a nevemet. (De főleg azért, mert magamból indulok ki, és a legváratlanabb helyzetekben akár ezer éves ismerősök neve sem jut eszembe.)

Ugyanakkor azt gondolom, hogy az orvosok, akik egyetemet végzett emberek, ebből adódóan, feltételezem, tudnak olvasni, rá tudnak pillantani a kórlapra a kórházban, hogy megnézzék, mi a nevem. Vagy, mivel beszélni azt nagyon tudnak, meg tudják kérdezni, mi a nevem. Esetleg tudnak olyan mondatszerkezetet alkotni, amiben nem kell sehogy sem megnevezniük. Ugyanígy az intézményekben sem Anyuka, meg Anya legyen a nevem.

Ne értse senki félre, semmi bajom azzal, hogy anya vagyok, és azzal sem, hogy Anyának szólítanak a gyerekeim. A gyerekeim. Azonban azon túl, hogy kissé röhejesnek érzem, amikor egy negyven-ötven éves ember Anyának hív, így, megszólítva, hogy “Anya, ezt tegye meg nekem… “, még azt is gondolom, hogy ez egy elég személytelen dolog. Hogy ne legyek paranoiásabb a kelleténél, mondjuk úgy, hogy szerintem ideje lenne valami értelmes megoldást találni arra, hogy anyaként is lehessen saját identitásom és akarjanak a nevemen szólítani. Nem akarok az anyák, és csak az anyák hatalmas halmazába tartozni egész életemben, csak mert szültem két gyereket. Imádok az anyjuk lenni, de szeretek minden más is lenni. És van saját nevem.

Itt jegyzem meg, hogy én nem “apázom” a gyerekeim apját sem. Nem hívom minden adandó alkalommal mindenhol Apának, csak mert apa lett, ez elől már nincs menekvés, egyszer apa, mindig apa és soha semmi más már. Neve van neki is, meg hát ez nem valami klub titkos kézfogással. Vagy valami kaszt, ahol elveszted a személyiségedet, és már nem lehetsz más, mint csak egy a sok kis hangya közül, egy névtelen hangya, aki végzi a rá kiszabott feladatot. Kérdés és panasz nélkül, elfogadva, hogy már soha nem csinálhat mások szemében semmi mást.

De az is igaz, hogy emellett a nagyon rossz beidegződés mellett az orvosokat is olyan hülyén szólítjuk meg. Mert felmerül a kérdés, hogy ha én elvárom, szerintem jogosan, hogy ő a nevemen szólítson, akkor én miért hívom őt doktor úrnak vagy doktornőnek. Valahogy olyan aránytalan a rendszer. Valahogy rossz arányban alakultak ki a szokások. Az orvos sokszor mindenható, megkérdőjelezhetetlen, úgy is beszél és úgy is néz rád. (Hatalmas tisztelet a kivételnek.) Ha ellentmondasz, akkor nem felnőtt emberként kezelnek, hanem komisz kisgyerekként. Mi meg félünk, hogy mi lesz, ha ellent merünk mondani. (Mi lenne, van másik orvos… vagy nem… )

Szóval biztosan le leszek feminácizva,  de pont nem érdekel. Nem az anyaság szent intézményével van a baj, és nem nézem azt le (én, az itthon maradó anyuka, aki ezt választotta), hanem egyszerűen nem szeretném, ha innentől ezzel, és csak ezzel a szereppel azonosítanának. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy kérés.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s