Napocska

A Nap egy tök jó dolog. Jó hogy van, süt, életet ad, meleget és D-vitamint. Meg fasza kis bőrrákot.

Azzal szembesülök még mindig, 2017-ben, hogy sokak szerint szükségtelen, ne adj Isten ciki, a nap ellen védekezni. Sőt, hallottam már olyanról, aki szerint semmi gond nincs a napon való leégéssel. A balatoni strandokon még mindig minden évben találkozom több, ropogósra sült gyerekkel és felnőttel. Valahogy úgy vagyok vele, hogy a pecsenyére égett felnőtteket sem szeretem nézni, de a gyerekek miatt kifejezetten mérges vagyok. Mert ők nem tudnak még maguk dönteni arról, hogy védekeznek-e valami veszélyes ellen. Nem tudják eldönteni, tájékozódnak-e, intelligens emberekhez méltóan, vagy pedig pont nem érdekli őket, hogy mit mondanak a nagyon okos emberek. Ők csak ártatlan gyerekek, akik nagyon szeretnek játszani a szabadban, pláne a vízparton. Ahol sokkal veszélyesebb napvédelem nélkül csak úgy kinn lenni.

De nem, mi rohadt okos, felnőtt, tájékozott (vagy tájékozatlan) emberek szépen leégetjük magunkat is, és a csemetéinket is. (Rosszabb eseteben mások csemetéit.) A szó legszorosabb értelmében.

Aztán majd húsz, harminc, negyven év múlva meglepetten tapasztaljuk, hogy bőrrákunk van. Mint például én.

Körülbelül négy éve vettem észre egy fura, új kis izét a hasamon. Terhesség után voltam, szoptatás végén, elmentem egy állítólag jó bőrgyógyászhoz, aki az ekcémánkat és szemölcseinket remekül kezelte családilag. Ő ránézett, legyintett, és azt mondta, figyelgessük, de nincs miért aggódni.

Egy ideig próbáltam elhinni neki, de ott volt az a kis hang a fejemben, ami azt mondta, hogy ez nem olyan vészes, tuti nem melanoma, de nem is egy semmiség.

Évek óta jártam anyajegy szűrésre, mániásan védekezem a nap ellen, nem is nagyon járok napra nyáron, utálok napozni. Kalap, lenge, lehetőleg hosszú ujjú ruha, hosszú szoknya. Semmi kilengés, csak nagyon ritkán – általában tavasszal vagyok figyelmetlen, mikor elkezdem gazolni a kertet. A második terhesség és a kétgyerekes lét eleje elterelte a figyelmemet, és egy ideig nem mentem szűrésre, de aztán visszakúsztak a kis gonosz hangok a fejembe, és kerestem gyorsan egy vérprofi bőrgyógyászt, mert tudtam, hogy ha más nem is, de az a vacak a hasamon biztosan valami. Persze megkaptam, hogy hipochonder vagyok és nem kéne ennyit foglalkoznom magammal, de ez pont az, amivel már elég régen nem foglalkozom. Ha mindig hallgattam volna ezekre az emberekre, és nem foglalkoztam volna a kis izékkel, amik azt mondták, dokinál a helyem vagy foglalkozni kell valamivel, már nem csak apró gondokkal kéne foglalkoznom.

Szóval bevonultam egy éve a bőrgyógyászhoz anyajegy ellenőrzésre. Levettem a felsőmet, rám nézett és nagyon higgadtan, de határozottan azt mondta, az ott egy basalioma, amit szépen le fog operálni. Remek.

Egy ideig nem gondoltam, hogy ezzel nekem foglalkoznom kell, azt gondoltam, hogy bár ráknak hívják, azért még ez igaziból nem gáz, megúsztam.

Persze, amúgy tényleg, mert ugye ez nem melanóma, igen ritkán képez áttétet, az én példám is mutatja, hogy nagyon lassan nő általában. De akkor is ott volt, akkor is egy rák, akkor sem egy kedves kis szemölcs. És azért egy idő után mégiscsak fejbe vágott, hogy ott van a papíron, hogy carcinoma basocellulare.

Persze itt jön a sok szkeptikus, hogy na de ha mániákusan véded magad a naptól, nem fekszel ki napozni, mégis lett egy bőrrákod, akkor miért is lenne értelme? Hát azért, mert a napégés hatásai nem azonnal vagy rövid időn belül jelentkeznek. Ahogy általában a legtöbb környezeti ártalom miatt szerzett betegség sem egyik napról a másikra alakul ki. Akár hosszú évtizedek is eltelhetnek egy alaposabb balatoni leégés és a bőrrák megjelenése között.

Egyszóval: nem, nem úri huncutság a napvédelem, nyugodtan kenjétek magatokat és a gyerekeket, a napégett bőr nem menő (de szerintem a szoli barna sem), és különben is, aki nem hiszi, járjon utána. És menjetek el bőrgyógyászhoz 😉