Hajrában

És íme, az utolsó otthon töltött hét.

Na nem, mi nem megyünk máris Kanadába, de a lakásunkból már kiköltözünk, a Franszia pedig ugye elutazik egy hét múlva. Addig is doboz doboz hátán, a gyerekek kivételesen nézhetnek többet mesét, mert a játékaik nagy része már szétszórva a balatoni ház, a dobozok és a nagymama között.

Megvolt az ovis ballagás is – nem tudom, ki sírt jobban, de legkevésbé a nagylányom próbálta visszafogni magát. A feszültséggel, hogy jól sikerüljön a szereplés és a többiek se felejtsék el a szöveget, keveredett a végtelen nagy szomorúsága, hogy elmegy az oviból, és még csak nem is az iskolába a kerületbe, hanem mindjárt a világ végére, ahova sem az óvónője nem jöhet vele, aki nagyrészt a biztonsági kapaszkodója (bár ezt nem tudom, kimutatja-e), sem a legjobb barátnőjét nem viheti magával (aki ráadásul már tavaly elballagott, és így is ritkán találkoznak). Szóval eláztattuk az ovit, rengeteget sírtunk és nevettünk, és nagyon boldogok vagyunk, hogy azért még lesz pár hét az vakációig, lesz program is bőven, így a valódi búcsúra még van időnk.

De nem az apjuktól. Az az érzésem, hogy a Kicsilány érti, főleg azt, hogy a Nagylány a szokásosnál is többet vitatkozik, és még inkább túlreagálja a dolgokat, a maga kislányos, élénk módján. Az évzáróra készülésre annyira felpörgött, hogy reggelre be is fulladt, amin a dobozok kerülgetése, és az apja izgatottsága és aggodalma nem segít, de az én félelmeim sem. De azt hiszem, meg fogjuk tudni oldani. És rengeteg támogatás vesz minket körül, csak ma vagy hárman ajánlották fel, hogy de ők tényleg segítenek szívesen, szóljak, mert biztosan nem lesz egyszerű és különben is. (És milyen lesz majd az, amikor mindez a kellemes baráti közeg egyszer csak eltűnik körülöttünk? )

Közben egy hete megy a huzavona a költöztetéssel kapcsolatban. Most az egy mellékes szál, hogy három fele kell pakolni, de ráadásul elég sokáig tartott, hogy beinduljon a kifele menő cuccok logisztikájának megszervezése. Mire végre beindult a dolog, evidens, hogy először azt a céget hívtuk, akiknek nekünk nem kell fizetni, mert számláznak majd a Cégnek, így őket választani lenne a legegyszerűbb. Ámde olyan méretű konténert olyan áron akartak ránk sózni, amitől dobtam egy hátast, miközben tátogtam, mint a hal. Gyorsan körbekérdeztünk, és kiderült, hogy az teljesen kizárt, hogy nekünk 15 köbméteres konténer kellene, és hogy nálunk mindenki, MINDENKI olcsóbb. Gyors huzavona, pár új árajánlat, az ár még mindig drága, de már sokkal közelebb ahhoz, amit el bírunk és akarunk fogadni. Így már belefér, mert így nem kell előteremtenünk olyan pénzt, ami most nincs. Érdekes, hogy mikor az ember a sarkára áll, valahogy felgyorsulnak az események és előjön a kompromisszumra való készség. Úgyhogy a ma reggeli bizonytalanság után, hogy azt sem tudjuk, meddig kerülgetjük a cuccainkat a lakás közepén, eljutottunk oda, hogy szerdán viszik a dobozokat (benne a számítógépemmel, ami miatt a blog kicsit lehet, hogy szünetel majd), és még az is lehet, hogy még lejjebb tudjuk nyomni az árat.

Már az egész kavalkád elején eldöntöttem, hogy nem próbálok előrébb szaladni konkrét tervekben annál, ameddig józan ésszel lehet, így eddig látok most mindent. Nagyjából tudom, mit csinálok jövő szombat reggelig. Minden más homályba vész, csak halvány körvonalak vannak, de azt hiszem, ez így van jól. Így mindig csak egy, esetleg két héttel előre kell menni, nem hónapokkal. És tudok azokra az igazán fontos lépésekre koncentrálni. Így ma ott tudtam lenni teljes emberként az oviban a gyerekemnek, holnap is tudok vele együtt örülni a szülinapi piknikjének majd, vasárnap pedig a családi búcsúztatáson is fejben is ott leszek majd. És ez így jó, mert nem egy idegroncsot kapnak a gyerek, a család, a barátok, hanem egy majdnem teljes embert.

Úgyhogy ne kérdezzétek, hogy mi lesz egy hét múlva vasárnap, mert a gőzöm sincs. Majd egy hét múlva vasárnap tudni fogom.