Első hét a megelőző állapotban

Mert ha eddig azt hittem, hogy a megelőző állapot az a Pasas elutazásáig tart, hát tévedtem. Miért nem figyelmeztetett senki?

Ott tartottunk, nagyjából, hogy ki kellett pakolnunk a lakást, mert amilyen balgák vagyunk, nem újítottuk fel a lakást tavaly, most pedig, ha nem akarjuk, hogy évekig üresen álljon, muszáj már kifestetni. És ha kifestik, akkor már az elektromos rendszert is modernizáljuk, mert ezer éves, kissé elavult, és hajlamos tönkremenni.

Miközben kipakoltuk a lakást, pincébe, raktárba, anyámhoz, be is kellett volna rendezkedni anyukámnál anélkül, hogy hatalmas kupoldát varázsolnánk, a Francnak el kellett volna készülnie az indulásra, és minőségi időt is kellett volna egymással és a gyerekekkel tölteni.

Persze ez az egész elég felemásra sikerült. Az időt vagy rosszul osztottuk be, vagy csak úgy gondoltuk, a gyerekeket nem lehet beáldozni, és normálisnak is kellene maradni az egész procedúra végére. Mindegy is, a lényeg, hogy miután feltettük bőgve a repülőre az Embert (igen, mindenki bőgött), még három napig rámoltunk mindegyik lakásban. Persze már mind beleőrültünk, a gyerekek a fejükön pörögtek, mi meg jól próbáltunk nem összeveszni anyuval. Sikerült a próbálkozás, úgyhogy az első közösen ovibaindulós reggelen szépen bepótoltunk mindent. Majd pakoltam tovább, de immáron csak anyám lakásában, hogy legalább ne mindenhol legyenek dobozok, csak egyes sarkokban.

A gyerekek természetesen megvannak kergülve, úgyhogy nekem már nem is jut időm arra, hogy kidőljek. De azért ma, ha tetszik, ha nem, veszem magamnak a bátorságot, és kissé lazábban létezek, mert különben lerobbanok. És csak mert más nem képes kilépni és pihenni, azért én még igenis megteszem. Pár órára. Csak párra. De muszáj.

A legnehezebb az, hogy mindenki más megértse, hogy egy nem normális, nem megszokott helyzetben nem várhatjuk el a gyerekektől, hogy úgy viselkedjenek, mintha mi sem történt volna. Az én nagyobbikom amúgy is egy intenzív gyerek, aki elég öntörvényű, és ebben a helyzetben nyilván ez hatványozódik. Ahogy nekem is sokkal nehezebb nem felrobbanni, nem leborulni és aludni inkább. Csak én nem vagyok hét meg három éves, ezért aztán próbálkozom, és eddig még sikerült. (A hangsúly a mégen van.)

Közben emberünk megérkezett az nagy vadonba. Illetve dehogyis, hiszen ez egy kisváros. De a vadon ott van az út végén 🙂 Volt már egy szigeten is, ahol nézett normotákat és játszóteret – nagyon klassz játszótér van ott, van remény.

Sőt, mi több, már bankszámlája is van, és ma már a lakásban alszik. Igaz, kissé tábori állapotok között, de majd nemsokára lesz ágya is, kanapéja, meg talán tányér is. Bocsánat, lesz ágyunk is, kanapénk, meg talán tányérunk is. Mindenesetre beszélt a tulajjal, és mellékesen megkérdezte, hogy lehetne-e egy kis konyhakertem. A pasi állítólag igen lelkes lett és mindjárt mondta is, hogy van annak hely már, nyugodtan lássak majd neki.

És, ismétlem, vannak mormota!!