Ez történt az múlt héten…

Főleg az történt, hogy befejeződött az ovi. Ez inkább érzelmileg volt nagyon megterhelő. Mind imádtunk oda járni. Volt pár program így az utolsó hétre, miután az előző héten a Naphegyi Napok miatt minden nap jövés-menés volt. Most egy Apák Napi barlangászat lett beiktatva, és egy búcsú bográcsozás, ami szokás szerint igen remekül sikerült, és ismét csak abban erősített meg, hogy ennél jobb helyre nem kerülhetett volna a nagyobbik lányom. Persze a kisebbik sem, de sajnos ő már nem, vagy csak keveset fog ide járni.

És ez egy kicsit fura érzéssel tölt el, hiszen elmenetelünk egyik mozgatórugója a magyar oktatási rendszer jelen állapota. Mégis napok óta sírok, hogy a kisebbik gyerek nem kaphatja meg azt a rengeteg szeretetet, odafigyelést és élményt pont ott, ahol a testvére nagyból lehetett végül az a gyerek, akinek lennie kell, és nem valami agyonstresszelt, lerosszgyerekezett, nemlehetvelebánni gyerek. A Nagyom miatt bárhova elmentem volna, mert ő egy rendkívül élénk, cserfes, kicsit szanaszét gyerek, aki bizony nem szeret nagyon szót fogadni, csak azoknak, akiket ő választ erre. Mindenről megvan a saját véleménye, és már nagyon régen (szerintem fogantatása pillanatában) pontosan tudta, hogy mit akar. És ennek erősen hangot is ad, amióta a világon van.

Ugyanakkor a kisebbik lányom sokkal “simább ügy” – bár újabban előszeretettel vágja magát ordítva a földhöz, és nagyon tud sikítani. De ő simán beáll a sorba induláskor már most is, amikor részt veszünk egy közös kiránduláson, nem szökik meg sehonnan, ha leül mindenki, leül ő is és figyeli, mi történik. Nem egy birka, de nem is az a hangadó ember, mint a nővére. És ez nagyon sok lelkiismeretfordulás forrása számomra, mert nyilván neki is szeretném a legszebbet és a legjobbat.  De sajnos mérlegelnem kellett, hogy nagy valószínűséggel a Nagylány az, aki nem nagyon boldogulna egy mai átlag magyar iskola átlag magyar közösségében. És talán az ő érdekében fontos reszkírozni, és megpróbálkozni legalább az iskola első pár évére egy másik, állítólagosan gyerekbarátabb rendszerrel. Még akkor is, ha ezzel megfosztom a Kisasszonykát a fantasztikus óvodától.

Egyszóval nehéz az elválás. A jó kis támogató közeg, a kellemes közös programok, az, hogy a gyerek nyaranta azt kéri, hogy menjünk az ovi felé, hogy ott van-e még, és a második héttől azt kell hallgatni a vakáció alatt, hogy mikor lesz már ovi – tekinthetném mindezt a saját anyaságom kudarcának is, de nem teszem. Inkább nagyon boldog vagyok, hogy a gyerek nyert négy évet, ahol teljes ember lehetett, de nem úgy, hogy mindent ráhagytak és legyintettek, hanem megfelelően terelgették is. És akárki akármit is próbál mondani, kevés jobb helyet tudok elképzelni egy boldog kisgyermekkorhoz. És remélem, hogy a Kissebbikisasszony majd megtalál egy hasonlóan klassz kis helyet magának, ahol nem ő lesz majd a dejógyerek, és hagyják majd sarazni és fára mászni, és nem ijednek halálra, ha megsérti magát. És ahol szeretik majd annyira, amennyire itt szerették a testvérét.

Ráadásul ennek az ovinak köszönhetek jó pár barátságot, ami megerősödött vagy ami itt alakult ki, szuper új ismerősöket, és sok sok támogatást és segítséget. A lányom pedig fogadott nagynéniket és barátokat, pótanyukákat. (Mert amikor ez ember egyke, akkor az ilyesmiket importálni kell a családba.) Az én anyai érzéseimet, a büszkeségemet ez egyáltalán nem sérti, hanem nagyon örülök neki. Az, hogy ez bárki  másnak probléma pedig pont nem érdekel.

Úgyhogy az ismételt nagy bőgés után szépen összepakolom a gyerek úszótáboros cuccát, mert valójában van még két hét hosszabbítás, hiszen lesz ez a napközis tábor az ovis barátokkal és kedvenc óvónővel, és aztán a sima ovis tábor, ahol ott lesz majdnem mindenki, aki fontos.

Sajnos a szülők pont nem, pedig mekkora buli lenne 🙂