Csibefejlődés

A minap ismét rácsodálkoztam, milyen csodálatos nézni, ahogy a gyerekek fejlődnek. És hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy megtehetem, hogy ennyire szorosan kövessem a gyerekeim növekedését.

A kisebbik lányom, aki nemsokára 4 éves lesz, hatalmas fejlődési ugrás közepén lehet éppen. Talán már említettem, hogy ő egy relatíve lassan, fontolva haladó természetű kisgyerek, aki mindent szépen, komótosan sajátít el. Nem mondanám, hogy elmarad, mert valami baja lenne, hanem inkább nem sieti el a dolgokat. Beszélni nagyon későn kezdett el, mire számunkra is érthető szavakat mondott, a saját nyelvén már teljes mondatokban beszélt. Akkor indult be a beszédfejlődése igazán, amikor megszűnt a két nyelv állandó jelenléte, az édesapja eljött két hónapra Kanadába. Mire visszatért értünk, volt egy érthető nyelven beszélő kislánya.

Ez a fejlődés pont ott meg is akadt, ahol akkor volt. Ami persze sok családtagunk számára jelentős aggodalmakat okozott – az én családom egy elég maximalista és eredmény orientált família, így nehezen tudják jól kezelni azt, hogy van egy fontolva haladó gyerek a köreinkben. Az mindig valami rosszat jelent, hiszen nekünk mindig elől kell járni mindenben, az úgy normális.

De a Kiskisasszony ilyesmire nem igazán hajlandó. Mindent akkor csinál, amikor kellő magabiztossággal tudja csinálni. Akkor ült fel, amikor már biztosnak érezte az ülést, akkor állt fel, amikor már alig-alig esett fenékre, és akkor kezdett el járni, amikor biztosnak érezte, hogy halad is és nem csak felborul folyton.

Ezeket a fejlődési ugrásokat mindig egy nagyon nehéz időszak jellemzi. Mikor elkezd rendkívül nyűgös lenni, vagy most  éppen rendre kiabálva kommunikál, bármi is legyen, üvölt és veszekszik, az mindig jelent valamit. Persze eleinte nem értjük, mi történt ezzel a bájos kiscsajjal, aztán elkezd gyanús lenni a dolog. Később elkezd rendesen enni, ami nem annyira jellemző rá a mindennapokban. De mikor megeszik egy teljes tányér ételt legalább három alkalommal naponta, és még a tízórait és uzsonnát is zokszó nélkül eltünteti, na akkor már beugrik, hogy hoppá, ez a gyerek most szépen meglép egy fejlődési fokot.

Persze hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a gyerekek nem egy lineáris módon fejlődnek, nem állandóan és folyamatosan. Hanem ugrásokban, nagy lépésekben. És ha nincs nagyobb gond, akkor érdemes ezeket kivárni, már csak azért is, mert a maguk ütemében talán jobban tudják ezeket a fokokat meglépni.

Mindenesetre nagyon jó nézni ezeket az időszakokat. Ahogy újabb dolgokat fedez fel, ahogy elkezd teljes mondatokban beszélni magyarul, majd elkezd néha magyar szavakat francia szavakra kicserélni. Mikor már nem kell folyton cipelni, mert maga is hajlandó sétálni. Mikor egyszer csak elkezd memoryt játszani teljesen egyedül, rajzol és színez, és teljesen új módon játszik a játékaival.

Nem tudom, van-e ennél jobb dolog, ezeket végignézni. És elviselni. Mert elképesztő a zaj itthon mióta a Kiskisasszony is elkezd végre kiállni magáért, és nem csak hagyja, hogy megmondják neki, mit is kellene csinálnia.