Játszótér

Nem olyan régen, ahogy gondolom sokan olvastátok, nagy port kavart az a bizonyos városi cetli, amit, ha minden igaz, az én régi lakóhelyem, a rózsakerti lakótelep egyik játszóterére tettek ki kedves, bájos lakók a gyerekek szokásait kritizálva és kitiltással fenyegetőzve.

Hosszan és órákig tudnám sorolni, mi ezzel a probléma az én szerény, magánvéleményem szerint.

Semmi bajom azzal, ha valakit egy hosszú nap után zavar, ha sikít egy gyerek az ablaka alatt, és azt is teljesen meg tudom érteni, hogy a pisilés a bokrokba is zavaró tud lenni. Csakhogy egyik esetben sem az a megoldás, hogy ujjal mutogatunk a gyerekekre. A gyerekeket támadni a legeslegkönnyebb dolog. Könnyű prédák, könnyű beléjük kötni. Ami ebben az aljas, hogy a gyerekek védtelenek. Egyetlen hibájuk, hogy gyerekek.

Persze aztán következik a “meg kellene nevelni a gyerekeket” szólam, az különösen a kedvencem, pláne, mikor hozzá teszik az “én is voltam gyerek, de engem neveltek” refrént. Pláne, mikor ezt olyan emberek hangoztatják, akik amúgy nem rendelkeznek egy kiskorú feletti felügyelettel sem. És nem az a bajom, hogy nekik nincs gyerekük. Amivel semmi baj nincs, a baj akkor van, ha egy csoport ember kiemeli magát és felsőbbrendűnek érzi magát annyira, hogy másoknak megmondja, mihez van joguk és mihez nem. Különösen, ha ezt egy védtelen emberi közösséggel szemben teszik.

A nevelésről pedig könnyű ítélkezni, de a Zara nevű szurikáta esetében sem tudjuk, mik azok a pontos háttérben zajló események, amik ide vezettek, vadidegenekről ismeretlenül ítélkezünk, úgy azt sem mondhatjuk, hogy egy sikító gyerek anyja biztosan nem neveli megfelelően. Mert aki ilyen mond, akkor én is mondhatom róla, hogy őt sem nevelték megfelelően, és az illetőnek akkor nincs joga felháborodni sem, gondolom.

A gyerekek szabadok, kiabálnak, kieresztik a gőzt, futkároznak, és szeretnek a szabadban lenni. Pár felnőttnek is elkélne egy kis hasonló kikapcsolódás – nem edzőtermekben és izzadtságszagú termekben kellene mozogni, hanem kimenni az erdőbe, egy rétre és kiabálni, sikítani, futkározni, fára mászni. Megspórolna sok pszichológusra költött pénzt magának sok felnőtt. De főleg hatalmas frusztrációjában nem irigyelné annyira a gyerekektől azt, amit szinte betiltani akarnak sokak sok helyen – az életszeretetet és a szabadságot.

Ami pedig a pisilést illeti, ajánlanám a kerületi önkormányzatokat, a polgármestereket, akik mélygarázsok és körforgalmak építése helyett nyugodtan építhetnének WC-ket vagy rendelhetnének legalább mobil WC-ket a játszóterekre. Ez, például, a mi egykori kerületünk egyik (!) játszóterén meg is történt, majd egy év után eltűntek a WC-k. Azt pedig biztosan senki sem gondolja komolyan, hogy a szülők áldott jókedvűkben locsoltatják a gyerekekkel a bokrokat mások ablaka alatt. Már amennyiben önmaguk nem pisilnek oda mindenhova, és azért ez Magyarországon nem jellemző. (Most nem mennék bele más népekbe, akikkel közelebbi ismeretségben vagyok, nem akarom erősíteni a negatív sztereotípiákat… 😉 )

Csak hogy valamit mutassak is, a Facebook posztban említett táblát lefotóztam. Nem a gyerekeknek szól, hogy hogyan nem szabad a felnőttek szerint létezni egy kis, körbezárt területen, hanem egy egyáltalán nem körbezárt játszótéren elmeséli a felnőtteknek miért is fontos a játszótéri játék, mit tanulnak a gyerekek és hogyan fejlődnek, miközben másznak, kiabálnak, futkároznak. Sőt, bár nincs a fotón, de van két mobil WC is. Más játszótereken előfordul rendes, vízöblítéses, mosdós Wc is, padok a családnak, hogy piknikezni is lehessen kényelmesen. Nem tökéletes, az év hat hónapjában megközelíthetetlenek, és mivel amúgy is minden építmény fémből van, meg sem lehet őket fogni -10 fokban. De mikor vannak, akkor sok futkározó, sikítozó gyerek örül nekik nagyon, miközben a szülők békésen pihennek a padokon.