Hullámvölgyek

Mivel nem ez az első alkalom az életemben, hogy másik országban élek, mint ahol születtem és felnőttem, voltak elképzeléseim arról, milyen is lesz valójában idegen országban lakni. De még én sem gondoltam, hogy majdnem tíz hónap után is olyan lesz, mintha csak nemrég érkeztünk volna. Nagyon elszaladt az idő, és én még mindig alig ismerek valakit, és gyakorlatilag nem történik semmi. Még ezt a blogot sem vagyok képes rendesen vinni. Hullámvölgyben vagyok, na!

Gondolom, senki nem gondolja, hogy egy külföldre költözés könnyű móka lenne. Bár ha azt nagy nyilvánosság előtt el merem mondani, hogy itt sem kolbászból van a kerítés, biztosan a fejemet vennék, ha tehetnék, hiszen Kanada a világ legklasszabb országa.(Lásd sok Határátkelő blogon megjelent írás alatti kommentek a Facebookon.)

Itt ülök Kanadában, érzelmileg elég intenzív 10 hónap után, és elmondhatjuk, hogy még mindig nem csinálok semmit. Vannak hullámhegyek, amikor nagyon lazán és boldogan tudok elmerülni abban, hogy itt vagyok, béke van és nyugalom, senki nem szól bele abba, hogy mit csinálok, és a gyerekeim sincsenek nagy nyomás alatt, hogy mit és hogyan kellene produkálniuk. Mert valljuk be, otthon már egy négy éves gyerek sem fejlődhet nyugodtan, folyton lesik, hogy mit hogyan csinál máshogy, milyen nagy vagy kicsi, mindenki mindenkit folyton másokhoz hasonlít.

És hát vannak hullámvölgyek, mindig van valami, ami aligha történik itt, de nagyon is érint. Választások, halálesetek, nehézségek az otthoni ügyekben, rokonok látogatása.

Itt ülök, majdnem 40 évesen, és még mindig nem tudom elengedni mások elvárásait, így azon rágom magam két hete, mióta apósomék hazamentek, hogy nincsenek barátaim, nem értem még mindig a felét sem a helyi franciának. Nincs sok élet ebben a városban, így nem is nagyon tudom, hol kellene barátokat szereznem, akikre amúgy olyan nagy szükségem nincsen. Dolgozni is kellene állítólag, de hát nem olyan egyszerű ez a dolog, pedig ugye ez ugyanolyan sima és egyszerű dolog, pláne a gyerekkel otthon töltött évek után, mint egy vadidegen országban és kultúrában barátokat találni csak úgy. Hiszen az olyan, mint a levegővétel, csak úgy megy magától. Kiállok a ház elé, és mindjárt lesz tapasztalatom, kedvem, képességem bármire, bátorságom bármihez, nyelvértési képességem. Ezzel egy időben azonnal tele leszek barátokkal és kreatív jókedvvel. Persze közben a gyerekek is problémamentesen fejlődnek, tele vannak barátokkal, folyton zsúrokra járnak, és semmi gond nincsen, foglalkozni sem kell a kis lelkükkel.

Azért be kell vallanom, hogy én is többet vártam magamtól, és talán Kanadától is. De aztán rájöttem, hogy eddig sosem költöztem idegen országba két gyerekkel, negyven évesen, és sok évre sem. És ez tényleg egy idegen ország, messze Európától. És ugyan a világ egyik legjobb, leggazdagabb, legboldogabb országa, azért ez nem olyan egyszerű, hogy akkor már minden automatikusan a legjobban megy, és én is a legboldogabb leszek. Rengeteg olyan dolog van itt, amire nem számítottam, ami más, ami nehézséget jelent. Biztosan nem segít az sem, hogy valójában nem úgy élem meg a kanadai tartózkodást, hogy miattam vagyunk itt, és ezt a várost is ugyan megszerettem, de nem tekintem egy olyan helynek, ahol én ki tudnék bontakozni.

Hihetetlenül nehéz ismerkedni, valódi közösség nincs, és nagyon nehezen igazodom ki az embereken és a városon annak ellenére, hogy kiválóan használom az internetet és elvileg beszélem a két helyi nyelvet is (de csak elméletileg, mert az angollal nagyjából semmire sem megyek, a helyi franciát meg ugye nem értem). Ami az embereket illeti, még mindig mindenki elképesztően kedves. És ennyi. A családi napközit vezető lány mondta, aki szintén nem helyi, de québeci, hogy ez a város nagyon zárt. Mindenki kedves és segítőkész, de az emberek elvannak a saját kis családjukkal és régi barátaikkal, nehezen és ritkán nyílnak meg úgy, ahogy azt sokan elképzelik.

Trois-Rivieres egy ipari kisváros, mindenki éli a kis életét, és úgy tűnik, nem vágyik sokkal többre. A legtöbb embernek megvan a kis házikója, a teraszon vagy a ház előtt a ringatható széke, sokaknak a lakókocsija, amivel amint jó az idő hétvégenként elmennek a természetbe. Az életet az egyetem adja, és a sok fesztivál nyáron.

Hogy hiányzik-e a nagy közösség vagy hogy legyenek új barátaim? Néha szívesen kimozdulnék a gyerekek nélkül és csinálnék valami értelmeset. De nem feltétlenül vágyom új barátokra. Csak néha felnőtt társaságra. De leginkább, az önbizalmamon túl, az hiányzik, hogy legyenek opciók – két kis múzeumon és két főutcán, vamint a hétköznap is tök üres két, normális kávét is felszolgáló kávézón kívül is. Meg persze jó lenne, ha végre nem mindenki másnak kellene (vagy akarnék) megfelelni, és akkor talán rájönnék, mit is várok el magamtól.