Annak idején, bezzeg, és a többi…

A minap azon gondolkodtam, hogy valamiféle európai, és még inkább magyar kényszerbetegség lehet a mások életébe való beledumálás, és a kérdés és minden átmenet nélküli ítélkezés és megmondóművész-lét.

Ugyanis azt fontolgattam, mi az, ami NEM hiányzik, és mi az, amiért ennyire nyugalmasak a napjaim (eltekintve persze a gyerekek állandó visongásaitól és a mindennapos vitáktól, de az vele jár). Persze nem tudok átható képet festeni a kanadai emberek általános viselkedési szokásairól, hiszen ez egy igen nagy ország, ráadásul nem ismerek nagyon sok embert, de azért úton-útfélen mégiscsak érintkezek helyiekkel, és hát egy dolog nincs mindennap jelen az életemben mióta eljöttem otthonról. És az a beszólás, meg a hátam mögött összesúgás csak annyira hangosan, hogy biztosan meghalljam még egy robogó szocreál villamoson is.

Magyarországon szinte napi szinten idegenek, ismerősök, szomszédok, barátok és rokonok gondolják úgy, hogy mindenáron el kell mondaniuk a meglátásaikat, tapasztalataikat és, leginkább már régebbi ismerősök esetében, akár gúnyos vagy kissé (vagy nem is kissé) lekezelő módon lehet nyilatkozni bármiről.

Minden budapestinek vagy vonatozónak ismerős példa, amikor minden idősebb és fiatalabb útitárs kiválóan ért a gyerekek összes bújához bánatához, és mikor egy dackorszakát élő, legtipikusabb hiszit lenyomó három éves éppen egy nem annyira tiszta villamos padlóján fetreng, és az édesanyja (igen, például én) próbálja onnan úgy felkaparni, hogy lehetőleg senkinek ne essen bántódása, a méltósága is valamelyest megmaradjon, bár az már úgyis darabokra esett, és mondjuk a gyerek ne törjön ki még nagyobb üvöltésbe, na akkor mindig van legalább egy ember, aki pont a megfelelő összesúgó hangon odaböki valakinek, hogy bezzeg ő, és bezzeg az ő korában, és bezzeg az ő gyereke. Jobb esetben az illető, akinek elmés megjegyzéseit teszi erre odasúgja, pont ugyanolyan hangosan, hogy az anyuka is talán meghallja azért, hogy ne mondjon ilyeneket, avagy mikor is próbált  ő gyereket megnyugtatni. Semleges esetben csak hallgat a közeg, a legrosszabb, és egyben a legmegalázóbb persze az, mikor nagy helyeselve bólogat a nép.

Vagy ugye, ismerjük azt az esetet, mikor korosztályok ütköznek. Ennek színtere alapvetően a tömegközlekedés össze formája szokott lenni, hiszen ez a legbiztosabb találkozási csomópont, ahol bizony kevésbé szelektálható a közönség. Mikor a gyereket éppen megöljük, mert a hátunkon utazik egy hordozóban és a leveleket nézi, vagy éppen sosem tanul majd meg járni. Vagy otthon lenne a helye, hiszen egy ilyen pici meg egy olyan apró gyerekkel ők bezzeg, annak idején, és a többi. És a cukinak tűnő néni, aki a síró gyereket úgy próbálja nyugtatni, hogy bizonyára egy rossz és hisztis gyerek, amiért sír, és mikor a gyerek erre nem óhajt megnyugodni (kérdem én, miért is tenné??), akkor a néni már nem cukin megsértődik (mint egy három éves), és ha szerencsém van, akkor még toppant is a lábával, hogy ez a gyerek tényleg hisztis és mit képzel magáról. És persze jól el kellene verni, mert annak idején, bezzeg és a többi.

Ugyanígy, mikor már közelebb kerülünk emberekhez, de van némi korkülönbség, vagy esetleg más közegben és értékrendben nőttünk fel, akkor nagyon is úgy gondolják sokan, hogy mindenkit szabad és kell is kritizálni, de ez mindenképpen csak és kizárólag egyirányú dolog lehet, semmiképpen se érezze magát a kritizált fél felhatalmazva, hogy akkor ez már egy olyan bizalmas ismeretség, ahol ő is elmondhatja a véleményét, mert az csak az idősebbnek/kisebbségi érzéssel eltöltöttnek/szerencsétlenebb sorsúnak/stb. jár. És hát ilyenkor jön a képbe az is, amikor már az öltözködésre is egy egy laza megjegyzés jár, hiszen bizalmas a kapcsolat, nehogy már ne szóljak be, hogy “ez meg mi”, “ma egy zsákot talált a szekrényben” vagy “miért pizsamában jársz nappal”?

Persze, ahogy Réka barátnőm mondta egyszer, bár más témában, ilyenkor egy jobb terapeuta (és barát) megkérdezné, hogy mégis miért hagyjuk magunkat? De az a helyzet, hogy ez a neveltetésünk része is – bizonyos európai kultúrákban – az idősebb/kisebbségi érzéssel eltöltött/szerencsétlenebb sorsú ember bizony tiszteletet érdemel, és nem mondjuk neki azt, hogy “csak”, vagy hogy menjen a fenébe, mégis mi a franc köze van mindehhez.

Na szóval, ezek azért jutottak nemrég eszembe, mert ez itt nem történik meg. És lassan elmúlik az az automatikus reflex, amikor is azonnal kivédeni igyekszünk a helyzeteket, amik odahaza ilyen szituációkat idéznek elő, mert mind a magyar, mind a francia közegünkben, kevés kivétellel, ha ezek nem védődnek ki, bizony jönnek minimum a “hm hm, más gyereke bezzeg” típusú arcok, szájhúzások és megjegyzések. Épp csak annyi a más, hogy amíg a franciák ezt csak óvatosan, és többnyire az ember háta mögött teszik, addig a magyarok rendszerint telibe az ember képébe. És azért is juttatom az eszembe ezeket a helyzeteket, mert hazalátogatunk éppen ugye, és igyekszem újra felvértezni magam, hogy ne érjen sokként egy évi elvonás után a hasonló viselkedés. Hiszen bizonyára lesz hisztis gyerek és kiabáló másik, és lesznek nagyon okos és jó szándékú népek is, akik egy cseppet sem szeretnének segíteni amúgy, már úgy igazán.

Itt ugyanis  a legrosszabb, amit eddig kaptunk, az volt, hogy nem érdekelte az embereket, hogy a gyerek a földhöz vágja magát, vagy toporzékol, a legtöbb pedig egy kedves hang, egy együtt érző pillantás vagy éppen a gyerek figyelmének elterelése volt. De nem ám úgy, ahogy egyszer egy bácsi valamelyik villamoson Budapesten, aki megsértődött, amiért a gyerek nem hajlandó rá mosolyogni, hiszen ő csak jót akar. És ezt persze mindenáron a gyerekkel is közölnie kellett.

Bizonyára velem is megtörtént, hogy hasonlóan kéretlen vagy éppen nem jó szándékúnak tűnő okosságok bukdácsoltak ki a számból, de lássuk be – mikor egy közegben élünk, ahonnan folyamatosan kapunk egy impulzust, előbb-utóbb akaratlanul is magunkévá tesszük, és néha már észre sem vesszük, miket is mondunk. És csak azt remélem, hogy ha mást nem is, ezt majd magunkkal visszük innen – elfogadás, mosoly, kedvesség. Egyszerűen nem találkoztam még mogorva és bunkó emberrel. És bár nem ismerem behatóan Kanada minden szegletét, egyelőre köszönöm, de ebből a  kicsi városban ezt tanulom meg.

És ez így jó.