Bálnák, a folyó, meg minden egyéb 1.

Úgy esett, hogy mégsem azzal kezdem a második itt töltött évben a blogolást, hogy megérkeztünk és ez hogyan is történt, hanem elmesélem, mi történt egy hétvégén, kicsit később.

Itt ilyenkor ünneplik a munka ünnepét, szeptember első hétfőjén, így a csütörtöki iskolakezdés után két nappal máris hosszú hétvégére vonult el az ország. És ez Québecben általában azt jelenti, hogy az utolsó nyári hétvégére felpakolnak a családok, és elég nagy részük megtölti a kempingeket még utoljára az évben. Majdnem minden második ház előtt kisebb, de inkább nagyobb lakókocsik állnak, amiket a kisebb, de inkább nagyobb, sőt, állati nagy kocsijaikra aggatnak, és irány a vadon.

Ami minket illet, eddig vártunk a québeci kempingek tesztelésére, pedig a konténerben annak idején kiutazott velünk a sátrunk is.

És nem ám csak úgy elutaztunk valahova a kanadai vadonba a hétvégére. De nem ám!

Nincs valódi, leírt bakancslistám – bár azt hiszem ideje lenne végre nekilátni. De nem lenne nagyon hosszú. Mert kevés dologra vágyom annyira, hogy mindenképpen el akarjam élni.

De mindenképpen a lista egyik első darabja a bálnák lennének. Nem érdekelnek az akváriumok, ahol rettenetes körülmények között produkáltatják az állatokat. És kék bálnát, például, amúgy sem lehet akváriumokban tartani.

Na de ne szaladjunk ennyire előre.

Nekiindultunk tehát kelet felé. Gyors bevásárlás a québeci piacon (ezennel elmúlt a rajongásom, az uborka punnyadt volt, az eper megrohadt estére), majd haladtunk tovább. Eredetileg szerettem volna elmenni az óceánig, de az túl messze van egy négy napos úthoz, maradt a majdnem-óceán.

Amint elhagytuk Québecet, és minden hozzátartozó lakóparkot és üzletsort, elkezdődött a fel-le. Fogalmam nincs, hogyan csinálják azokkal a rettentő nagy lakókocsikkal a rettentő nagy pickupok, mert ezek már nem kis dombok, amikre felhajtunk, és aztán róluk le. Komoly tériszonyom volt minden lefele útnál, ha kanyarodott is az út, még sikíthatnékom is volt, felfele pedig szépen bedugult a fülünk. Meg lefele is.

De nekünk akkor is oda kellett menni. És azt már most tudom, hogy nem utoljára.

Ha valaki Kanadába szeretne jönni és szeretne bálnákat is látni, ráadásul nem annyira szeret egy egész kontinenst átszelni mindezért, akkor nem érdemes British Columbiáig menni, elég Québecbe jönni hozzá. (Közelebb van ide Párizs mint Vancouver, szerintem.) A Szent Lőrinc folyó torkolatától egészen a Saguenay fjordig felúsznak ezek a hatalmas állatok nyaranta. Tadoussac, Kanada első kereskedelmi pontja, itt található, a fjord és a Szent Lőrinc-folyó találkozásánál, ezért kiváló kiindulási pont kirándulni. Helyes falu, és bár manapság már a turizmusból élnek, mégis kibírható a tömeg és kellemes a hangulat. Van egy elég nagy bemutató központ is a bálnákról, amit nekünk nem sikerült meglátogatni, és a környéken több kutató állomás is fogad látogatókat. Québec város felől érkezve egy komp hoz át ide a St-Catherine öbölből, ingyen.

A Szent Lőrinc folyó csodálatos adottságokkal rendelkezik. Az egész folyó egy csoda, hatalmas víztömeg, különösen, ha európai mértékekhez van szokva a szemünk. A bálnák számára pedig az a szakasza, amit Bálna Útnak is neveznek, különösen kedvező – a nyári időszakban, az év nagyjából felében, ezen a nagyon széles és mély szakaszon lakmároznak kedvükre. A belugák pedig egész évben itt maradnak – a fjord egyik öble szigorúan védett övezet, hogy ne zavarhassák meg a turisták és hajók a veszélyeztetett fehér csodákat.

Az itteni terület már szinte óceán, bár még mindig csak a folyónál vagyunk, és még nagyon sokat kell utazni a “valódi” óceánig. Én, aki az Atlanti-óceán szerelmese vagyok, már itt éreztem az illatát a víznek, az íze sós, 4 fokos, és az ár-apály jelenség is olyan, mintha már az óceánnál lennénk.

A sziláscetek, akik miatt ide utaztunk, főként krillt és apróbb planktonokat esznek, amik az itteni adottságok mellett nagy számban élnek, így a bálnák szeretnek errefelé lakmározni. Ezért is olyan “sima ügy” itt a bálnales. Sajnos a rengeteg nagy, óceánjáró hajó, melyek egészen Montrealig és a Nagy Tavakig felmennek, sok kárt okoznak a folyó élővilágában, és gyakoriak a bálnákkal való ütközések. Ezért ezen a természetvédelmi területen, ami a fjord és Tadoussac környékén van kijelölve, szigorú szabályai vannak a hajózásnak, még akkor is, ha csak tengeri kenuzásról van szó. A bálnalesre igyekvő kisebb és nagyobb hajóknak is szigorú szabályokat kell betartaniuk. Csak bizonyos ideig lehet ezeken a területeken tartózkodni, bizonyos sebességgel lehet közlekedni, a belugák területén nem szabad megállni, és egyes részeken áthaladni.

A legszebb az egészben, hogy nem is kell hajóra ülni, hogy az ember láthasson ceteket.

Mi például egy őslakos rezervátum kempingjében laktunk, 40 kilométerre Tadoussac-tól. (Őslakos, igen, tudom, miért nem indián. Észak-Amerikában elég sok probléma volt az “indián” megnevezésből, hiszen ezt az európai gyarmatosítok – direkt nem írok felfedezőket – használták az őslakosokra. Több módon is nevezik a helyieket, ők leginkább a törzsük nevét használják, ha magukat meghatározzák. First Nations angolul a legelfogadottabb elnevezés, tapasztalataim szerint. A magyar wiki bejegyzés még mindig indiánokat ír.)

Ne úgy képzeljétek el ezeket a rezervátumokat, ahogy elterjedtek a dokumentum filmek és riportok alapján. Természetesen a préri őslakosok rezervátumai valóban nem éppen fényes állapotokat mutatnak, de a keleti népek többsége nem olyan körülmények között él. Főként Québecben, ahol alapvetően más volt kezdetektől a francia telepesek “politikája” az őslakosokkal szemben, elég nagy területeket birtokolnak. A településeik olyanok, mint bármely másik kanadai falu, csak éppen több nyelvűek a feliratok, esetleg álomcsapdák lógnak muskátli helyett a lámpaoszlopokról (na jó, nem lógnak sehol muskátlik, inkább semmi, de itt például álomcsapdák voltak), és itt-ott látni egy-két tipit vagy totemet.

Mi Essipitben szálltunk meg, egy kis kempingben. Legcukibb hely, minden flanc nélkül. Jó választás volt.