Bálnák, a folyó, meg minden egyéb 2.

Szóval, ott tartottunk, hogy egy rezervátumban foglaltunk sátorhelyet egy vadregényes kempingben.

Ehhez tudni kell, hogy a nagyobbik lányom imádja az őslakos indiánokat, számára az, hogy az utcákon is álomcsapdák vannak, és igazi őslakosok dolgoznak a boltban egy megvalósult álom. (És nem zavarja, hogy ezek az indiánok nem félmeztelen, tollas fejdíszt viselő emberek.) Számunkra pedig fontos, hogy tudatosítsuk a gyerekekben, hogy nem csak fehér, európai emberek élnek a világon, és hogy valóban itt sok ember és egy csodálatos kultúra létezett a franciák érkezése előtt is.

Az Innuk, akiknek a területén a sátrat felvertük, egy kisebb csoport, akik kihasználják a remek adottságokat. Nagyon jól teszik. Csodásan kiépített ösvények vezetnek a folyó partjára. Gyönyörű, vösöses-rózsaszínes sziklákon lehet a bátrabbaknak lemászni a vízhez. Első utunk az érkezés utáni reggel ide vezetett.  Nyugodt volt a víz, és rettentő hűvös volt, ahogy a sziklákra értünk. A fene gondolná, hogy ebben a vízben ekkora állatok élnek. Hogy itt elférnek. Hogy ez még csak a folyó, még nem az óceán. Mindennek óceán illata van.

És hogy első tíz percben látunk egy ilyet.

Az egészben az a döbbenetes, hogy mennyire közelinek érzed őket. És mennyire kicsinek tűnnek. A bálnák nagy része nem mutat sem farok úszót, mikor lebuknak, se nem ugrálnak csak úgy a vízből, ahhoz elképesztően szerencsésnek kell lenni, hogy ilyet lásson valaki. Ha jobban megnézitek az ábrát, akkor látszik, hogy milyen nagy az állat, és látszik a sziluettje annak, amit leggyakrabban lehet belőlük látni. Egyelőre azon tanakodom magamban, hogy legközelebb a zodiac hajón, kajakon vagy repülővel menjek-e bálnákat nézni. A döntés nehéz, mert a levegőből látnám, mekkorák is valójában, a kisebb hajókon viszont intimebb az élmény. És azt is el kellene dönteni, melyiken rettegek jobban.

A leggyakrabban, amennyire az én gyakorlatlan (MÉG gyakorlatlan) szemem be tudja azonosítani, a közönséges barázdásbálnát (fin whale) és a csukabálnát (minke whale) lehet látni. De a tévedés jogát fenntartom. Erre az első két bálnára simán rámondtam volna, hogy delfin, így elsőre.

Mi végül a nagy hajóra szálltunk. Úgy voltunk vele, hogy arra feljöhet a kicsi is (plusz pont, mégis hova tenném), kevésbé van hideg, és ha a gyerekek nagyon fáznak, mehetnek az alsó fedélzetre, ami a víz szintjénél van. És magasabbról látunk kicsit többet talán. Először aggódtam, hogy ez valami rossz fajta tömegturizmus, aminek most én is a részese leszek, de kevés hajó, nagyon szabályozottan mehet csak erre a területre. A sebességet csökkenteni kell, amint elérik a bálnák által leginkább látogatott szakaszt, és csak egy bizonyos időt lehet a területen tölteni. Ez megnyugtatott.

Én, önző módon, bejelentettem, hogy a magam részéről fotózok és kész. A többit oldják meg. Ez az én napom. Lehet, hogy önző dolog, de ritkán kérek ilyesmit. Most megtettem.

Ezeken a hajókon mindig van egy szakértő, aki segít azonosítani, mit is látunk, hova nézzünk. Előre jelezte, hogy bizonyos fajokat nehéz megfigyelni, nagy szerencse kell hozzájuk. Azt elmondta mindjárt az elején, hogy kardszárnyúakra ne számítsunk és kék bálnákban se reménykedjünk olyan nagyon, de biztosan lesznek más bálnák.

Tadoussacból indultunk, előbb át az öblön. A két féle víz találkozásánál van egy szemmel látható fehér csík. Annyira más a két víz, hogy a csík nélkül is nyilvánvaló, hol kezdődik a Saguenay és hol a Szent Lőrinc. Más az összetételük, más a sűrűségük, egyáltalán nem keverednek.

 

És akkor egyszer csak:

 

A belugák. Az öbölben oda- és visszafelé is belefutottunk egy kis csoportba, ahogy mentek vissza a fjordba. Ahogy azt említettem legutóbb, a beluga egy olyan veszélyeztetett faj, ami állandóan él a fjord egyik öblében.

Utána jött ő:

 

És végül a csoda:

 

Mivel volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy első egy fotó, aztán viszont én nézem a bálnát, a saját két szememmel, ennél jobb fotóim nincsenek a kékségről. De őszintén megmondom, bár sajnálom, hogy nem adhatok nektek többet, de nem bánom. Életem egyik álma volt bálnákat látni. A kék bálnát csak a nagy ámbráscet előzi meg a bakancslistámon, ami a látni kívánt állatokat illeti. Amióta egyre inkább magamévá teszem a lassabb üzemmódot, azt is érzem, hogy a fotózás jó, imádom, de sokkal fontosabb átélni ezeket a pillanatokat (jó, csöpögést abbahagytam). És egy kék bálnát látni … hát az valami.

Voltak további találkozások is. Nem emlékszem, őszintén szólva, hogy ez melyik bálna volt. Azt sem tudom biztosan, hogy hosszúszárnyú bálnát (humpback) láttunk-e, vagy csak álmodtam, mert annyira elvarázsoltak ezek az állatok, hogy már rég nem hallottam, amit a biológus mondott. Nem sikerült teljesen éles képeket sem készítenem, de tudjátok mit? Na és! Azért sikerült egy integetést elkapnom.

 

Kimerítő pár óra volt a napos, szeles, hideg hajózás. Én szerettem volna még teljesen kommersz helyi szuveníreket vásárolni, a gyerekek pedig az apályos parton rohangálni, de inkább sörözésre cseréltük ezeket egy helyi sörfőzdében. Kiválóan aludtunk, mondanom sem kell, és másnap is csak a környéken mozogtunk. Kimentünk megint a partra, és amíg a lányok másztak a sziklákon (igen, engedtem, és nem, nem estek el), mi élveztük a látványt megint. Volt aznap is pár közelebb merészkedő látogató a parton.

 

És azért ez a látvány sem volt semmi.