Imádom a kis utcabeli pereputtyot, bár néha az idegeimre mennek. Ideszoktak, mint a mókusok és madarak. Minden reggel és délután megjelennek az ajtónál.
Négyen vannak, és eléggé a szívemhez nőttek. A lányom barátai. Minden reggel megvárják, ő pedig minden délután hazakíséri őket. Az egyik lányka szerint ebédszünetkor úgy indul haza sokszor, hogy odamegy hozzájuk elköszönni. Megölelni őket. Ő ilyen, ölel, szeret.
Eleinte csak hazafelé csapódtak hozzánk. Az iskola az utca egyik végében, az ő házuk a másikban, mi nagyjából középen lakunk. Aztán a Lányom összebarátkozott az egy szem fiúcskával, és együtt mentek reggelente is. Egyre közelebb jöttek. Mostanra már bejárnak. Délutánonként már várják a kekszet, sütit, ha lehet inkább a cukorkát (de ezt szinte sosem kapnak). Ha az nincs, jó lesz a répa, alma, aszalt gyümölcs.
Igaziból a kis fekete hajú kisfiú a szíve csücske. Sosem felejtem el, mikor nyári szünet után meglátták egymást. Visszafogottan. Tavaly a lánykák még csúfolták őket, hogy biztos szerelmesek, nekem árulkodtak, hogy a Lányom megpuszilja és megöleli a Kissrácot. Én meg nem foglalkoztam ezzel, és ők nem értették.
Néha elmélázok. Vajon mit szabad kérdeznem nekem? És a Lányoknak? Nem tudunk sokat. A Lánykák nagymamája, ha jól értettem, él, hétvégén el szoktak menni hozzá. A Kissrác, istenem, milyen kedves és helyes gyerek, anyátlan, két bátyával élnek itt. A kisebbik Lányka, a harmadik, ő egyedül lakik velük. Ha jól számolom, legalább hat árvát nevel a család, nem rég egy saját kisbaba mellett. Sosem találkoztam a szülőkkel, de a kis csapat az életünk része már. Nem tudom meddig, de örülök nekik.
Remélem barátok maradnak, a barátságuk túléli ezt a csapatba verődést is. Jó lenne. Olyan szépek ezek a barátságok.
