Árvácskák és a sütemények ritkulása – panaszkodós

Aki követi a blogot és az Instagramon a blog oldalát, az bizonyára észrevette, hogy újabban maximum kenyeret sütök, és csak mostanában, így február közepén kezdtem el megint másra is használni a sütőt.

Ennek alapvetően két oka van – az egyik egyértelmű lehet. Egyszerűen kicsit elfáradtam az adventi sütögetésben. Egy hónapig megállás nélkül főztem, sütöttem vagy kerestem a megfelelő recepteket. Kellett egy kis pihenő.

A másik oka sajnos nehezebb dolog. Nem olyan régen írtam az Árvácskákról, az utcában lakó árva és félárva gyerekekről, akik nevelőszülőknél élnek egy házban, és a Nagylánnyal járnak iskolába. Különösen a kisfiúval nagy a barátság (vagy inkább volt?), és ideszoktak ősszel, mikor volt házi süti vagy túltengett az édesség, néha adtam nekik. Két dolog változott.

Ahogy a mókusok, ők is rettenetesen elszemtelenedtek. Nem is kicsit. A lányok már úgy jöttek minden nap, hogy adjak nekik valamit. Ha nem adtam, akkor kutatóan lestek be a lakásba, vajon csak nem akarok vagy nincs is mit. Ha nem láttak semmit is nehezen engedték el a dolgot, adjak nekik akkor is valamit. Bevezettük hát, hogy hetente egyszer ha akad valami kaphatnak, de ez egyáltalán nem működött. Akkor egyikük zsarolásra váltott, másikuk gyakorlatilag számon kérte, hogy miért nem sütök, a harmadik pedig felháborodott, hogy ha a Nagylány vitt magával ebéd után sütit, akkor abból ő miért nem kap.

Ez sajnos egy visszatérő jelenség. Biztos vagyok benne, hogy nem jellemző minden kanadai gyerekre, de másodszor történik meg, hogy 8-10 éves kislányok engem, a 40 éves nőt elég furcsa hangnemben próbálnak megnevelni azzal kapcsolatban, hogy ha a saját gyerekeimnek adok valamit, akkor nekik miért nem, vagy ha nem fogadhatják el, akkor miért adok a saját lányomnak. Mit ne mondjak, leesett az állam. Persze próbáltam megfelelően kezelni, de kénytelen voltam elmesélni a legnagyobb gyereknek a csapatból január elején, hogy a Nagylány azt ad és annak a saját kis tartalékaiból, amit és akinek akar, ebbe én nem szólok bele. Én pedig akkor sütök és akkor adok bárkinek is bármit, amikor én azt jónak látom. Mondanom sem kell, elég hamar leszoktak arról, hogy itt álljanak és kérjék a szerintük nekik járó jussukat. Így aztán egy időre a sütés is leállt, nem volt hozzá kedvem. Mikor az ember minden hátsó szándék nélkül csak kedves, az is ritkán sül el jól. Még itt is. Vajon miért?

Egyedül a kisfiú nem állt itt délutánonként az ajtóban, legfeljebb kedvesen kérdezett. Aztán egyszer csak nem láttam már beszélgetni sem a Nagylánnyal. És akkor kiderült, hogy már nem beszél vele a kissrác. Mert a Nagylány egyik osztálytársa azt mondta, csak vele barátkozhat. És most nagy a szomorúság, és újra itt a magány. Mert az én őszinte, csupa szív gyerekem nem érti, hogy ha valaki a barátja, akkor hogy lehet egyszer csak nem az ő barátja. És miért kell választani, hiszen lehet az ő barátja is és a másik kislányé is. Ennek semmi köze a sütemények, gyümölcsök elmaradásához.

Nagyon nehéz külföldre költözni. Nagyon nehéz hátrahagyni egy támogató hálózatot, ami jobb esetben a család köré épült, és hirtelen ott lenni egyedül. Nagyon nehéz eltalálni, hogy vajon ebben az idegen és új világban vajon hol is a helyünk, mit szabad és mit nem, mit lehet elvárni és mit nem. Nagyon nehéz jól támogatni a magányos gyerekeket, akik ugyanazokat a kapcsolatokat keresik, amiket hátrahagytak és most távkapcsolatként élnek tovább. Nagyon nehéz ebben szülőnek lenni, mert még csak egyszerű felnőttként is hosszú tud lenni a helykeresés, az igazodás, de most még a gyerekeknek is csak mi vagyunk, és nekünk csak ők, és mi egymásnak, és a társas kapcsolatok is sokkal nehezebben alakulnak ki, pláne nehezen válnak értékes kapcsolatokká.

Nyilván lehet mondani, hogy kár volt eleve kínálni a gyerekeket, cukrosnénit játszani, előre elkönyvelhető volt a kudarc. Nem is ez a bajom, erre számítottam is, és az elejétől mondtam, hogy ez csak erre az időszakra vonatkozik és nem állandóan szeretném őket etetni, miközben treníroztam a Nagylányt arra, hogy ha zsarolás lesz belőle, azonnal szóljon, és nem kell mindig mindenkivel mindenen osztoznia, mert nem ezzel kell megfelelni nekik. Inkább azzal nehéz szembenézni, hogy vajon mi lehet ezeknek a gyerekeknek a fejében, vajon hogy működhetnek az erőviszonyok, ha egy felnőttel, egy másik anyával úgy beszélnek, mintha legalábbis valamelyik kortársuk lenne. (És még abban az esetben is van benne kivetnivaló.) Hogy lehet az, hogy egy 10 éves kislány számon kéri egy felnőttön azt, hogy hogyan lapátolja a havat, miért nem jár autóval, vagy miért nem süt neki. Nem tudja jól kérdezni, ahogy az én 5 évesem sem, vagy nem akarja, hanem tényleg szinte nevel? Lehet, hogy ez valami új, de én ilyennel még nem találkoztam. Lehet, hogy csak nem ismerem ezt a korosztályt, de mindenesetre mindig meglep. Már csak azért is, mert találkozunk azért más gyerekekkel is, akikből ez hiányzik.

Szerencsére. Az új szomszédaink például rettentő helyesek. Az anyuka is, akivel eléggé egyforma az értékrendünk, és a gyerekek is, akik most ugyan éppen nyaralnak az anyjukkal, de amúgy rendszeresen itt kötnek ki nálunk olvasni, játszani. Ők nem kérik számon miért csak egy nyalókár vagy sütit kapnak, és ez megerősít abban, hogy ne általánosítsak.

De azzal nehéz megküzdeni, hogy értékes barátságokat nem tud kötni a lányom, akinek pedig ez régebben sosem volt probléma. A többit kezelem én felnőttként. És nemsokára újabb sütési rohamba kezdek, ne aggódjatok! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s