A kedves kanadai legendája

A kanadai közhelyek sorozat folytatásaként nézzük meg ezt az igen elterjedt hiedelmet, miszerint a kanadaiak mindig és mindannyian rettentő kedvesek.

Eddigi tapasztalataim szerint, ez nem legenda.

Ha azt nézzük, hogy egy átlagos napon Magyarországon mennyi morgással, negatív véleménnyel és mosolytalan arccal találkozunk, vagy ugyanezt megnézem egy átlagos francia hétköznapon, akkor azt kell mondjam, hogy igen, a kanadaiak, akikkel eddig találkoztam, szokatlanul kedvesek, mosolygósak és normálisak.

Semmi esetre sem szeretném azt mondani, hogy minden magyar ember morgós, kritizál megállás nélkül, és nem tud mosolyogni vagy kedvesen viszonyulni a többi emberhez. De legyünk őszinték saját magunkkal és egymással is – nem kellemes élmény Budapesten manapság egy átlagos napon vásárolni, utazni, ügyeket intézni, és nem pusztán azért, mert a vásárlás, utazás vagy ügyintézés az emberek többségének nyűg. Higgyétek el nekem, minden olyan dolog, ami amúgy nem a kedvenc időtöltésünk is sokkal kellemesebb és kevésbé érződik időpocsékolásnak, ha a minket körülvevő emberek vagy azok, akikkel aktívan érintkezni kell közben mosolyognak (rendszerint őszintén, ne az amerikai teljes fogsoros művigyorra gondoljatok), nem kapkodnak és nem siettetnek, türelmesek, a hangnemük a normálistól a kedvesig terjed, nem kritizálnak vagy tesznek megjegyzést rád, a szokásaidra, igényeidre, gyerekeidre, azok viselkedésére.

Az sem kellemetlen élmény, mikor a veled egy sorban állók vagy egy térben várakozók nem tolonganak, türelmetlenkednek, nincs morgás, nincs tolakodás.

Már megérkezni az országba is meglepő tud lenni. A repülőterek és a bevándorlási ügyintézés sosem kellemes része az utazásnak. Én vagyok annyira öreg, hogy még emlékezzek arra, amikor mindenhova csak határellenőrzés után lehetett beutazni. Ráadásul bevándorlást intézni sosem jó élmény. Különösen hosszú út után, saját biológiai órád szerint éjjel, két hulla fáradt gyerekkel ez nagyon kényelmetlen tud lenni.
Nem mondom azt, hogy kellemes élmény volt a kanadai bevándorlási hivatali ügyeket intézni – mindezt a repülőtéren kell megejteni, megérkezéskor. És az, hogy a kanadai emberek alapvetően nem sietik el a dolgokat elég idegesítő volt abban a helyzetben. De nem volt rossz élmény, nem voltak udvariatlanok, mogorvák, ami azért segített.
Csak mert nagyon hiányzott ez az élmény, tavaly, mikor a nyaralásból jöttünk vissza, úgy gondoltunk, miért ne akarnánk megint sorba állni és sokat várni, miközben összeesünk a fáradtságtól és még két órát vezetni is kell. Ezért elrontottuk a beérkezésnél a nyomtatványt (ami időközben digitalizálódott, és amikor a gépek váltják fel az embereket, valahogy mindig több a hibalehetőség), ezért beállhattunk ismét a bevándorlási sorba.
Nem voltam lelkes. Aztán, amúgy egyáltalán nem bunkó hangnemben, megkérdezte franciául az egyenruhás hölgy, aki előtte angolul beszélt a kollégáival, hogy amúgy van-e nálunk valami olyasmi, amit be kellene vallanunk, kolbász, szalámi esetleg? Miközben rendbe tette a papírokat, és elmondta, hogy mit rontottunk el (a gyerekeink nem akarnak dolgozni, máskor ne azt üssük be). “Á dehogy!” – összenéztünk, mert azért lapult egy téliszalámi a zsákban. “Mert a kutyák kiszagolják, akkor az sok pénzbe kerül”. “Oké, van egy szalámi, de füstölt és régebben elvileg lehetett hozni kis mennyiségben.” És akkor elhangzott hibátlan magyarsággal a következő mondat a hölgy szájából “Nem lehet, de minden magyar megpróbál hozni”. Oké. Itt álok a montreali repülőtéren, mindenki nyűgös, a hivatalos, egyenruhás személy beszél hozzám éppen a harmadik nyelven, ami ráadásul az anyanyelvem, kiderül, hogy illegalitás lapul a bőröndben. És a következő lépés nem az, hogy ejnyebejnye, pakoljuk ki a táskát, hanem pecsét, rendben, legközelebb ne forduljon azért elő. Miközben elmeséli a meglepett kollégáknak, hogy nem, nem németül, hanem magyarul beszél, de ezen a nyelven más nem nagyon beszél. Mosoly, köszönés, menjünk haza.

Sokat gondolkodtam azon, tudnék-e negatívumot írni. Lassan két éve jöttünk Kanadába, és bár nem utaztuk be az országot, de azért mozgunk benne. Ráadásul Québecben élünk, ami nem is az angol nyelvű vidék, és ki tudja, lehet, hogy a francia kanadaiak nem ugyanolyanok.
Az biztos, hogy sok francia számára, akik Eldorádóként tekintenek Québecre, és sokan ide vándorolnak ki, meglepő, hogy itt mennyire más a mentalitás, mint Franciaországban. Sokan azt gondolják, hogy Québec Franciaország meghosszabbítása, egy kihelyezett tagozat, ami az európai francia kultúra észak-amerikai védőbástyája. Azt is nehezen dolgozzák fel többen, hogy a québeci francai nem ugyanaz a nyelv, mint a franciaországi francia (és akkor még az új-brunswicki franciával nem is találkoztak). Én, éltem Párizsban, Lyonban, és elég gyakori kapcsolatban vagyok egyéb területekről származó franciákkal, a saját sógorságom pedig elzászi, bizton állíthatom, hogy a québeciek nem franciák.

A québeciek kanadaiak, akik egy formáját beszélik a francia nyelvnek, és karakánul őrzik a québeci identitásukat. Nem csak az angol kanadaiakkal szemben, hanem a franciákkal szemben is.
És a kanadaiságukból adódóan alapvetően nagyon kedves emberek.

Többször írtam már, hogy a például a gyerekek hisztijeire a legrosszabb reakció az volt, hogy nem érdekelte őket és nem foglalkoztak vele. A gyerekeim nem szentek, de sosem veszi senki sem magának a bátorságot a könyvtárban, a boltban, az utcán, a kertben, hogy olyan stílusban nevelje meg őket, ahogy az például Magyarországon szinte naponta előfordult, és még hiszti sem kellett hozzá. Nem is kapnak olyan gyilkos tekinteteket, amiket a franciáknál szoktak kapni, és ott még gyakran az sem kell hozzá, hogy szaladgáljanak mondjuk egy boltban, elég, hogy vannak és hangosabban beszélnek az átlagnál.
Az is igaz, hogy sokan nem szólnak rá a saját gyerekekre sem, hogy talán nem kellene teljes torokból üvölteni vagy átszaladni az úton körülnézés helyett, de ha mégis bárki rászól egy gyerekre, az semmi esetre sem lesz megalázó vagy hangos. Egy vadidegen pedig sosem tenné rémes hangnemben helyre a gyereket. Vagy kedvesen szólnak rá, vagy esetenként megkérik a szülőket, hogy szóljanak a gyerekekre, mindezt kedvesen és udvariasan. Néha a könyvtárban, ha kicsit nagyobb a buli, a könyvtáros megkérdezi, beszélhet-e a gyerekekre, mert ez mégiscsak egy könyvtár. És aztán szépen a szintjükre letérdelve megbeszéli velük, hogy itt csendben illik beszélgetni és nem szokás rohangálni. Ez elég jól is működik, bizonyítva azt, hogy nem feltétlenül a megalázó, lekezelő, morgós medve hangnem éri el a kívánatos eredményt.

De beszélhetünk akár a kanadai road rage-ről, avagy közúti dühkitörésről. Nem csak az interneten terjedő videókról, amik közül ez a kedvencem:

Nekünk is volt benne többször részünk. Minden útra kanadaiakat kívánok mindenkinek. Bár az is igaz, hogy ehhez az is kéne, hogy mi magunk is a kanadai vérmérséklettel közlekedjünk, mikor autóba ülünk.
Mikor a minap a fogorvosi székben ültem, elhangzott két dudaszó negyed óra alatt – a rendelő egy elég forgalmas kereszteződés mellett van. Az asszisztens megjegyezte, hogy úgy tűnik, ma elég türelmetlenek az emberek. Ez az egyik legszembetűnőbb Kanadában – két év alatt kétszer dudáltak ránk, pedig nem egyszer tévesztettünk sávot, álltunk meg rossz helyen, reagáltunk későn.
Kezdjük ott, hogy ismerik a követési távolság fogalmát, és többnyire betartják a sebességkorlátozásokat. Tehát eleve marad tere a hibának, ezért nincs is túl sok baleset. Nagyvárosban elég rossz vezetni, és változik a mentalitás, de még ott sem állnak rá a kocsira sehol, és nem dudálnak minden alkalommal, mikor nem tetszik nekik valami.

Az azért jellemző, hogy lehetetlen helyeken állnak meg a sofőrök. Télen, havazás közben, két autós megállat egy meredek lejtő alján, pont a kanyarodó sáv és lámpa előtt, úgy, hogy akik jobba szerettek volna kanyarodni a sávban, nem tudtak rendesen manőverezni, és mindenkinek át kellett mennie a szemközti sávba. Még mindig senki nem dudált. A szemközti sávban rendszeresen megálltak az autók elengedni a lefele tartókat. A buszt is elengedték azonnal. A buszsofőr kicsit ideges lett (azaz némán csóválta a fejét, mikor meglátta a két kocsit a sávban állni), és megállt mellettük, föltartva mindkét haladási irányt. Még mindig nulla dudaszó. Kinyitotta az autósok mellett a busz ajtaját, és teljesen normális hangon megkérdezte, hogy segíthet-e. Az autósok mondták, hogy nem, köszönik, nincs semmi gond. A buszvezető megkérte őket, továbbra is kedvesen, hogy akkor álljanak arrébb, mert kicsit zavarják a forgalmat. Megköszönte, becsukta az ajtót, és haladt tovább. Továbbra sem dudált senki. Annyit megjegyzett csendben, kicsit hitetlenkedve, hogy állandóan ezt csinálják emberek. Ennyi történt.

Amúgy is jellemző, hogy bár a gyerekek nagyon hangosak, az egymással való beszélgetéskor nem gyakori a hangos szó.

Mindenki igyekszik kedvesen, és tisztelettel beszélni. Bár nem nagyon magázódnak, de sosem udvariatlanok.

Egy másik eleme a kanadai kedvességnek a folytonos bocsánatkérés. Azt hittem korábban, hogy ez vicc.

Nos, azt nem tudom, hogy valójában elnézést kér-e egy kanadai az erdőben, ha megbotlik egy fában és nincs körülötte egy emberi lény sem, de nem lepődnék meg, ha így lenne.

https://twitter.com/mathewi/status/616308738723565568

Egy dolog biztos, a bocsánatkérés állandó. Mindenkor, mindenért. Ha egy tömeges turista negyedben belekönyökölök valakibe, és az elnézést kér, tudom, hogy az illető kanadai. Ha azzal ütjük el az időt a könyvtár bejáratában, hogy egymás elé akarjuk engedni a másikat, megköszönjük és elnézést kérünk egymástól párszor, az is bele van kalkulálva az időnkbe.

Ez ilyen. És nem kellemetlen egy nem kapkodós, rohanós, udvarias, mosolygós, kedves környezetben élni. És azt mondják, a mi városunk nem éppen a nyitottságról és melegszívűségről híres. Vajon akkor milyen lehet máshol?