Költözés – hova járjanak a gyerekek iskolába

A ki- és elköltözéssel kapcsolatos bejegyzések sorát ezennel megnyitom.

Mi legyen az iskolával?

Eleve az egyik legnagyobb mozgatórugója a Magyarországról való elköltözésnek az volt, hogy a nagyobbik lányunk betöltötte a hetedik életévét és elérkezett az iskolai jelentkezés ideje. Nem voltunk lelkesek egyik kerületi iskolától sem, a körzetes volt még a leginkább baráti opció, mindeközben pedig az már látszott, hogy a hazai oktatás átalakítása nem a jó irányba fog haladni.
Ezen kívül a Nagylány nem éppen egy álom gyerek, ha egy átlagos magyar iskolára gondolunk – nem illik bele abba a kockába, amit a magyar oktatás megkövetel egy számára ideális gyerektől. Volt is bőven aggodalom, hogyan alakul majd ez. Az alternatív iskolák valószínűleg kedvelték volna, ám az ő évfolyama egyrészt nagy létszámú volt a relatíve kevés, nekünk kis szimpatikus iskolához képest. Másrészt a többségük nem esett útba senkinek sem. Ezen kívül valójában egyik iskola sem volt igazán szimpatikus, és mindegyik meglehetősen sok pénzbe került volna úgy, hogy nem is biztos, hogy megérte volna.
Bizonyára nem mi vagyunk az egyetlenek, akik a gyerekek jövőjét nézve, a magyar romló iskolai rendszer elől gyakorlatilag menekülve kaptak egy külföldi lehetőségen.

Mikor négy éve elindultunk Kanadába, nem volt kérdés, hogy a gyerekeket helyi, állami rendszerbe fogjuk íratni. Később azt is eldöntöttük, hogy nem keresgélünk semmi extrát, beadjuk a sarki suliba a Nagylányt, a kicsit pedig egy helyi garde au milieu familial-ba, ami nagyjából azt jelentette, hogy egy helyi hölgy saját házában kialakított gyerekmegőrzőbe járt a lányom öt másik gyerekkel. A mi esetünkben ez 10 percre volt autóval vagy busszal, a domb tetején, egy kertvárosi kis utca kis házában, ahol quebec-i házi kosztot ehetett a Kiscsaj és ahol nagyon boldog volt. Rengeteget fejlődött, sokat játszott, tanult is valamennyit, és itt történt meg az, hogy egy év után egyszer csak átváltott a francia nyelvre. Ugyanis hiába eleve kétnyelvűek a gyerekek, a kicsi magyarul is későn kezdett el beszélni. Mikor pedig megérkeztünk Québec-be, franciául bő egy éven át meg sem szólalt még úgy sem, hogy heti három napot töltött a bölcsiben.

Azt gondoltam akkoriban, hogy egy relatíve jó oktatási rendszerrel rendelkező országban alap, hogy a gyerekeket nem valami extra iskolába vagy angol nyelvű intézménybe adom be, hanem a helyi sulik valamelyikébe. Hiába jövünk mindketten elitista oktatású országból, az első évben annyira megszerettük az iskolát, hogy bár a Nagylányt felvették egy zeneiskolába , úgy döntöttünk, nem éri meg átvinni. Ő is, mi is boldogok voltunk a sarki suliban. Veszély nélkül minden nap öt perc alatt ért be az iskolába., hiszen békés, nyugalmas környéken lakunk. Nem kellett kiérni buszhoz vagy megszervezni az utat a másik iskolába, ami ráadásul háromszor nagyobb lett volna a mostaninál, hosszabbak lettek volna a napjai, miközben a versenyeztetés is felbukkant volna az életében, ami egyáltalán nem hiányzott.
Természetes volt, hogy a kisebbik lányunk is majd ebbe a körzetes iskolába fog járni, és majd aztán ahogy alakul az életünk, vagy itt járják ki az alsó tagozatot (ami az első hat évet jelenti Québecben, plusz egy vagy két év ovit), vagy majd jár ott iskolába, ahova megyünk majd innen. Az elég világos volt, hogy egyelőre nem fogunk Magyarországra visszatérni, és Franciaországgal kapcsolatban is voltak erős fenntartásaink.

Most viszont Ausztriában a gyerekek nem fognak osztrák iskolába járni.
Van is ezzel kapcsolatban egy kis lelkiismeretfurdalásom, mert soha nem gondoltam magunkra úgy, mint az expatekre, akik évek után sem tudnak egy mukkot sem a helyi nyelven, maximum sört kérni és megköszönni valamit. Nem vagyunk olyanok, akik állandóan csak azt nézik, mi a vacak ott, ahol élnek, mert persze minden jobb máshol, de azért mégiscsak a külvilágnak a kolbászból épülő kerítést kell mutatni. Mai napig azt gondolom, hogy aki külföldre megy, valamennyire merüljön el a helyi közösségben és tanulja meg a nyelvet, amivel amúgy is csak nyer. Hiszen minden nyelv egy új világ, egy új kultúra. A mai napig problémáim vannak a québec-i franciával, hiszen ez a francia és a franciaországi francia sokban nagyon különbözik, de mégis képes vagyok ellavírozni, és kifejezetten élvezem, hogy egy teljesen más világba csöppentünk ebben a kisvárosban.
És nem is arról van szó, hogy nem fogunk igyekezni a némettel kapcsolatban, ami nekem a nagy mumusom középiskola óta. Bár nem merek semmit ígérni.

Arról van szó, hogy időközben kiderült, hogy a kisebbik lányunknak lesznek tanulási nehézségei. Ezért is tudott az oviban évet ismételni, holott tavaly már első osztályba kellett volna menni. Ezért sem költöztünk tavaly Franciaországba, ahol képtelenség lett volna visszatartani őt az óvodában, és ahol valószínűleg senki nem foglalkozott volna a nehézségeivel. Mikor végül úgy döntöttünk, hogy idén költözünk, a legnagyobb dilemma az iskola és a nyelv volt. Egy szenzoros zavarokkal rendelkező gyerekkel, akinek a nyelvvel és a tanulással is vannak nehézségei (amik legyőzhetőek megfelelő körülmények között), aggasztott minket, hogy olyan közegbe kerül majd, ahol nem csak hogy ő nem, de mi sem értjük majd, mi a feladat, nem ismerjük fel az apró jeleket, nem tudjuk majd jól kifejezni magunkat, és ezért nem tudunk majd megfelelően segíteni neki.
Mikor pedig eldöntöttük, hogy nem Bécsből ingázik a Franc majd, hanem Linzben fogunk élni, ahol maga a munka is van, a francia iskola lehetősége is lekerült a napirendről. Így maradt a helyi nemzetközi iskola. Az oktatás nagyrészt angol lesz, ami mindkettőnk számára érthető nyelv, nekem a szakmám. Így tudunk segíteni a gyerekeknek, és nem lesznek teljesen másokra utalva egy olyan környezetben, ami számukra teljesen idegen. Ezen kívül az angol sokkal könnyebben befogadható a kisebbik lányom problémáival.
Továbbá egyelőre a terv nem a végleges német nyelvterületen való letelepedés. Lesznek németóráik, meg fognak valamennyire tanulni németül. Viszont a nemzetközi rendszerű iskolában olyan oktatást kapnak majd, ami bárhol a világon elfogadott lesz, miközben két nyelvet is nyernek.

Korábban írtam már arról, hogy Québec nem éppen az angol nyelvoktatásáról híres. Ennek okát hosszú lenne ebben a cikkben kifejteni. A lényeg az, hogy a québec-i nyelvtörvények őrzik a kanadai francia nyelvet, és az oktatás is külön koncentrál erre.
Azon lehet vitatkozni, hogy ez jó-e vagy sem, azon is, hogy mi lenne akkor, ha magasabb szintű és gyakoribb nyelvórák lennének már alsó tagozaton is az iskolákban. Van erről bőven véleményem, és az nem az, hogy “miért nem tudnak angolul” vagy az, hogy “szélsőjobboldali az a kormány, aki nyelvtörvényeket alkalmaz”, még akkor is, ha amúgy nem a szívem csücske a jelenlegi québec-i vezetés. De az biztos, hogy a gyerekeim nem tudnak sokkal többet angolul, mint bármelyik gyerek, aki ritkán néz tévét és nem veszi körül az angol nyelv. A linz-i költözés pedig egy plusz lehetőség a nyelvtanulásra.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s