Nem olyan régen megkérdeztem a Facebook oldalon, hogy mi a véleményetek a gyerekek füllyukasztásáról. A döntést meghoztuk, de egy kicsit visszalépnék a történetben oda, hogy miért 4 és 8 évvel a születésük után merült fel ez a kérdés, és miért nem lyukasztottuk ki a lányok fülét születésükkor.

Az én családomban nem szokás csecsemőként fülbevalót kapni, így sem anyukámnak, sem nekem nem lőtték a fülünket kisbabaként. Mikor talán hat éves lehettem, anyukám úgy döntött, most akkor lesz fülbevalója. Azt is szerette volna, hogy nekem legyen, de én féltem. Végül évekkel később lyukasztottam. Hiányzott a fülbevaló? Nem különösebben. Úgy érzem, kimaradtam valamiből? Egyáltalán nem. Fájt? Biztosan, de egyáltalán nem emlékszem rá, tehát bizonyára nem okozott nagyon mély és maradandó traumát tizenévesen sem a dolog.

Ugyanakkor nekem mindig rendkívül fura és kicsit ijesztő volt a kisbabák fülében a fülbevaló. Egyrészt nem voltam benne biztos, hogy biztonságos – mi van, ha odakap a kicsi és kitépi, például. Ráadásul ő ugyan az én gyerekem, és sok esetben én hozok döntést a testével kapcsolatban, például, hogy kap oltást, hogy beadom neki a gyógyszert, vagy hogy levágatom-e a haját vagy sem (egy ideig, természetesen). Nem éreztem helyénvalónak, hogy a lányom helyett döntsek valami olyanról, ami valójában nem oszt vagy szoroz, hiszen valójában csak egy ékszer, amire nincs igazán szüksége senkinek. Ettől nem lesz sem több, sem kevesebb, sem nőiesebb.  Egyszóval úgy véltem, majd kiderül, neki mikor lesz fontos. Arra is igyekeztem készülni, hogy lesz az a pont, amikor a körülötte lévők miatt érzik majd úgy a lányok, hogy szükség van fülbevalóra valamihez. És akkor majd elkezd érlelődni benne a gondolat, de majd akkor lesz fülbevalója, ha igazán szeretné.

Hogy ne menjek bele túl sok részletbe, úgy alakult, hogy bár a Nagylány nem a legcsajosabb csaj a szó szoros értelmében – nem szerette a rózsaszínt, csak akkor, mikor olyan társak vették körül az oviban, akik habos babosan és rózsaszínben szerettek járni, jobban eljátszott a fiúkkal, mint a lányokkal, és folyton a fáról kell ma is lerángatni -, addig a Kiscsaj elképesztően nő. Babák, tüllszoknyák és csillogó mindenség veszi körül. Mikor a Nagykisasszony először kezdett el beszélni a fülbelövésről, azért érdekelte a dolog, mert a legkedvesebb barátnőjének kilyukasztották a fülét. Megbeszéltük, hogy várunk, ő átgondolja, vállalja-e a füllyukasztást, és ha igen, a hatodik születésnapjára ezt kapja ajándékba. Pár nappal a születésnapja előtt végül úgy döntött, nem szeretné még, majd egy év múlva, de egy év múlva újra visszakozott. Ugyanakkor a kishúga egyszer csak kijelentette pár hónapja, hogy neki kell fülbevaló. Nem volt rá senki különösebb befolyással, egyszerűen az én fülemben látta a lyukat, egyszer egy fülbevalót, és attól kezdve határozottan minden egyes alkalommal, amikor lehetősége volt, értésünkre adta, hogy neki kell lyuk a fülébe, és abba fülbevaló. Születésnapjakor pedig határozottan besétált a tett helyszínére, és szó nélkül kilyukasztatta a fülét. (Itt baráti a dolog – először egy érzéstelenítő géllel bekeni a fülcimpát, és csak negyven perc múlva lövik ki.) A nagy is eldöntötte, hogy akkor már neki sincs más választása. Így most már két fülbevalós lányom van.

Mi ebből a tanulság? Pontosan nem tudom, mindenkinek más a fontos. Tudom, hogy többen úgy vélik, hogy ha kisbabának okoznak fájdalmat, annak nem lesz nyoma, nem emlékszik majd a gyerek, és így nem okoz kárt. Én csak azt tudom ezzel kapcsolatban mondani, hogy nekem semmi emlékem nincs a fájdalomról, pedig már nagy voltam, mikor ékszer került a fülembe.

Ugyanakkor hiszek abban, hogy a gyereknek is van önrendelkezési joga. Én azt tanítom a lányaimnak, hogy amennyiben nem az egészsége forog kockán, ő dönt arról, mi történik a testével. Ilyen esetekben, mint egy amúgy nem létszükségletet jelentő fülbevaló, nem fogok dönteni valamiről, ami nem az én testemben lesz. Most úgy látom, hogy mindkét gyerekem boldog. Egyikük sem beszél a fájdalomról, nem zavarja őket a fülbevaló, nem gyulladt be a fülük, viszont boldogak és örülnek. Így úgy gondolom, a mi számunkra ez egy megfelelő döntés volt, ahol mindenki jól járt.

Azt gondolom, fontos, hogy mi se kőbe véssük a szabályokat. Én nem jelöltem ki egy kort a lányoknak, de mivel a Nagylánynál úgy éreztem csak azért kéri a füllövést, mert másnak is van fülbevalója, de valójában nem érdekelte, ezért nem engedtem az első fellángolásnak. Mint kiderült, jól tettem, hiszen végül idén, a nyolcadik születésnapja előtt határozta el magát. Még ez sem teljesen az ő döntése volt, és nem is ment zökkenőmentesen a dolog, szerintem megfordult a fejében, hogy elmenekül közben a lyukasztópisztoly elől. A kicsi pedig ugyan csak négy éves, de olyan egyértelműen maga döntött erről, hogy nem bánom végül, hogy engedtem a kérésének.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s