Június

Québecben nem olyan régen elkezdődött a nyitás, ami azt jelenti, hogy lassan már egyre messzebbre utazhatunk, van iskola (de nem kötelező bejárni), több üzlet és áruház is kinyithat, újra van vasárnap is bolt (megvallom, ez nekem egyáltalán nem hiányzott).
Végre a piac is üzemel – ennek semmi köze a járványhoz, egyszerűen csak ezen a vidéken az év felében nem igen terem zöldség és gyümölcs a termelőknél.
Vannak még korlátozások, lassan haladnak. Néha azt gondolom, hogy kicsit talán túl lassan is, és ennek csakis önző okai vannak.
Alapvetően semmi problémám azzal, hogy nem nyitnak ki az éttermek, vagy csak a teraszokon, távolságot tartva lehet majd leülni. Az sem zavar, hogy kezet kell fertőtleníteni a boltokba belépve és kifelé is, vagy hogy lefertőtlenítik a bevásárlókocsikat. Az is rendben van, ha korlátozzák, mennyi ember lehet egy szűk boltban. És a legkevésbé sem zavar, hogy kitámasztják az üzletek ajtaját, hiszen a tudomány jelenlegi állása szerint a jól szellőző belső terekben sokkal fontosabb a megfelelő távolság és a jó szellőzés mint bármi más. Nem zavar, hogy nem kötelező mindenhol a maszk, mert az emberek hajlamosak arra, hogy egy tárgyat vagy eszközt egyetlen és elégséges megoldásnak tartsanak, és a maszk nem az. Kevesen is hordják, de nem is másznak az ember személyes terébe mifelénk, hiszen ez egy kisváros.

Ami zavar, az az, hogy maximális bizonytalanságban élünk három hónapja, és ez egyre rosszabb.

Eredetileg úgy gondoltuk, és most is úgy gondolom, hogy július elején már nem lesz akadálya, hogy a megfelelő óvintézkedések mellett transzatlanti járatok közlekedjenek, amelyek az olyan balgákat vinnék haza, mint én, vagy üzletembereknek segítenek valahonnan valahova eljutni (azaz nem a tömeges, környezetszennyező és teljesen fenntarthatatlan turizmust üzemeltetik) És lehet, hogy járni is fognak. De egyelőre nem sok gép repül errefelé, és ennek az az egyik alapvető oka, hogy Kanada továbbra is azt mondja, nem javasolja az utazást senkinek. A határok zárva vannak. Az állampolgárok és állandó tartózkodási engedéllyel rendelkezők ha elutaznak, visszatérhetnek, de nekünk nincs ilyen papírunk. Egy barátom szerint, mivel fennáll a “ne utazz” ajánlás, ezért ha megbetegednénk külföldön, a biztosításunk sem élne.
Mivel Kanada ezt az ajánlást fenntartja, a járatunkat is törölték, egy hónappal az indulás előtt. És egyelőre fogalmunk nincs, hogy vajon mikor nyit az ország.

Bár rettenetesen hiányozna nekem, és különösen a gyerekeknek, ha nem tudnánk Balatonon a Hegyen nyaralni, pancsolni, ha elmaradna a szuper tábori élmény, ha nem láthatnánk a nagyszülőket, a cicákat, a családot, a barátokat. Nagyon szomorúak lennénk, nem is nagyon, hanem elképesztően szomorúak. De legalább tudnánk, hogy ez van, most ez máshogy alakult.
De itt vagyunk lassan a hónap közepén, és csak azt tudjuk, hogy most még nem megyünk sehova. Nem mondják ki, hogy “kedves ideiglenesen itt dolgozók, friss bevándorlók, drága vendégmunkások, ne is reménykedjetek, hogy idén lesz látogatás, hogy titeket meglátogathatnak, nézzetek körül inkább Kanadában” Azt sem tudjuk, lehet-e tartományon kívül utazni majd a közeli jövőben.
És ezt a bizonytalanságot nehezen viseljük. Nem tudom a hat és tíz évesemnek azt mondani, hogy “figyeljetek, Pockok, idén elmarad biztosan az, amiről három hónapja beszéltek, de nem baj, elmegyünk Québecben/Kanadában kirándulni, bérlünk egy klassz járgányt és bejárjuk a nemzeti parkokat”. De nem tudok konkrétumot mondani. A gyerekek nem rajonganak ezért. És én sem.

Az egész vírus-dologban a folyamatos bizonytalanság a legnehezebb. Azt tudtuk, hogy járványok vannak, és el fogják az emberi tevékenység fokozódásával előbb-utóbb érni a világot ezek a vírusok. Azt is tudtuk, hogy az új helyzetekhez alkalmazkodni kell majd, és az sem baj, ha átalakul az életünk, bár jó lenne, ha a jó irányba billentenénk.
Nem zavar, ha kevesebb a repülőjárat, együtt fogok tudni élni azzal is, hogy ha Európába visszaköltözve nem lesz majd olyan gyors és olcsó rokonokat látogatni. De azért jó lenne, ha három hónap “majd lesz valahogy, kialakul” után legalább látnánk, hogy akkor most hogyan is lesz a nyár, például. Hiszen három hónapja folyik ez az egész, laikusként azt gondolnánk, van már rálátása szakértőnek, döntéshozónak, hogy ez a nyár, a maradék két és fél hónap hogyan fog telni belőle. Csak naygjából.

Tudom, nem olyan fontos ez a világ összes gondja közül, de azért mégis jó lenne tudni. Jót tenne a lelki világunknak, jól esne tervezni, készülni, valamit végre biztosra venni (vagy majdnem biztosra).

A nagy összezártság és bizonytalanság már megterheli a mindennapokat, és nem azért, mert nem szeretjük egymást, hanem mert ez a lakás, ez az élet, nem erre lett berendezve. Idővel könnyen át tudnánk alakítani a mindennapjainkat, és amúgy is elég jól sikerült ez a három hónap, de tartósan nehéz a minimális kontaktus, a magány, az elzártság. Itt mi egyedül vagyunk. Nincs család, a barátaink is Európában vannak.

Ezért is örültünk annak, hogy megnyitották június 1-én a nemzeti parkokat. Ugyan sok szolgáltatás nem működik, nincsenek nyitva a mellékhelységek (a “száraz” Wc-k igen, ilyen bódék több helyen is vannak, nagyon tiszták, de folyó víz nincs), és az ivóvizet is magunknak kell vinni, de legalább el lehet menni az erdőbe, a tó mellé kicsit elmerülni, kicsit máshol lenni, kicsit kikapcsolni. Így első dolgunk volt a hétvégén elindulni a közeli Mauricie Nemzeti Parkba, ami ráadásul most ingyenes is még.

Erről a kirándulásról hoztam nektek pár képet, hogy mégse legyen a poszt teljes hangulata ilyen szomorú-reménytelen. Mert valójában ez egy csodahely. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s