Bizony van.
Van olyan hét, amikor annak ellenére nem főzök, hogy tudom, mennyivel jobb lenne felkészülni a hétre.
Korábban is írtam már, hogy nem szabad mereven ragaszkodni minden szabályhoz, hiszen nem mi vagyunk a batch cookingért, hanem ő van értünk. Ahogy sok minden más is, ez sem kell, hogy abszolút és minden áron meghatározza az életünket.
Mikor elkezdtem írni a batch cookingról, azt gondoltam, hogy majd hetente elmesélem, mit főzök, néha beszámolok arról, mik a tapasztalataim, és idővel belevágok a slow food témába is részletesebben. Arra számítottam, hogy minden héten tudok majd mellette fényképezni, főzni, sütni, írhatok nektek recepteket, megmutathatom a képeimet is. Tervben volt az is, hogy további helyeket és ételeket fedezünk majd fel itt, Québecben, és majd arról is beszámolok, ahogy eddig tettem.
Aztán érkezett ez a nyavalyás vírus, és borult az egész. Ahogy mindenkinél.
Anyukám még éppen tudott jönni látogatóba, és már majdnem üres gépen ment haza. Két hét múlva pedig bezártak az iskolák, és elkezdődött valami, amiről azt sem tudjuk mikor ér véget. Nem maradt egy csepp énidőm sem, így keveset sütök, a nap minden órájában választani kell, hogy mit nem csinálok meg abból, amit olyan szépen elterveztem. A januárban felvázolt terv az első félévre természetesen azonnal a kukában landolt. El kellett engedni dolgokat, átalakítani, átértékelni újra a terveket, pedig már éppen egész jól beleszoktunk abba, hogy akkor itt nekünk valami otthon-félénk lesz még egy ideig, meg abba, hogy várunk, hogy megtudjuk, mit is hoz a jövő. Erre a plusz kalamajkára nem számítottunk.
Persze, ahogy sokszor, ennek is igyekszem a jó oldalát látni és tanulni próbálok belőle, még akkor is, ha vannak mélypontok, és a hozzám közelállók nem biztos, hogy azt tapasztalják, hogy én meglátom benne a jót.
Megtanultam és elfogadtam, amennyire lehet, hogy tudni kell elengedni.
Nem tudtam szinte egy receptet sem hozni, nem tudok leülni kutatni új Kanada-cikkekhez, saját új élményeim alig vannak.
Cserébe viszont sok batch cooking cikket sikerült írnom, beállt egy új rend az életünkbe, amihez elég jól tudtunk alkalmazkodni, és egész jól oldottuk meg az új helyzetet. Ez végül nem is rossz.
Mióta belevágtam ebbe az egészbe, háromszor fordult elő, hogy nem főztem előre a hétvégén. Hatalmas szerencse, hogy egyáltalán akkor januárban úgy döntöttem, belevágok a batch főzésbe, mert ebben az új helyzetben kifejezetten nagy segítségemre van ez a tömbösített előre főzés. De akkor is van olyan hétvége, amikor nem kerül rá sor.
És ez nem baj. Miért is lenne az? Persze elég szokatlan, mert most nem csak előveszem a már előkészített a hűtőből, nem csak össze kell őket állítani és kész, vagy éppen csak felmelegíteni. Naponta kétszer át kell gondolnom időben, hogy mit is kellene enni, és ettől eléggé elszoktam.
Nincs segítségem sem. Mikor anyukám volt itt, akkor ketten főztünk, nem volt olyan megterhelő. Most egyedül vagyok a konyhában, hiszen a Franc gyakorlatilag állandóan megbeszéléseken ül a dolgozósarokban, ami amúgy az enyém. (Mert hogy 3 hónapja már az sem az enyém, de hát nekem nem kötelező a gépnél görnyednem, neki pedig igen.)
Az utóbbi időben volt olyan nap, hogy nem kellett a konyhába sem mennem, csak ebéd- és vacsoraidőben, nem volt rumli, nem kellett mosatlanokat kerülni, amik nem fértek a gépbe, hiszen készen állt szinte minden az étkezésekre. Hát most van egy kis káosz megint.
Elkényeztettem magam ezzel a rendszerrel, hiszen csak akkor kellett főznöm és kreatívnak lennem hét közben, mikor ÉN kedvet éreztem hozzá. Választás volt, nem kényszer. Hiába szeretek, sőt, imádok a konyhában ténykedni, mikor ezt napi szinten muszáj csinálni, az más. Az előre főzéssel volt néha időm kipróbálni új recepteket is, tudtam gyakorolni a leveles tésztát is (mi mást … ), éreztem, hogy a sok dolog mellett is maradt mozgásterem. Mindezt az otthonoktatás mellett.
Ezen a héten ez nincs így.
De ez nem baj, mert nem lehet mereven ragaszkodni egy rendszerhez. Ha mást nem, azt talán a legtöbben most megtanultuk, hogy vannak új helyzetek és azokhoz valahogy idomulni kell. Ha most azon feszengenék, hogy nem főztem vasárnap, helyette inkább a lányom 10. születésnapi tortájával bajlódtam, csak rosszat tennék magammal. Nem volt sem kedvem, sem energiám még a heti menüvel is foglalkozni. De nagy szerencsémre az elmúlt négy hónap segítségével olyan recepteket tanultam meg hamar és hatékonyan elkészíteni, hogy már a hétköznapi főzések is egyszerűbbek és nem unalmasak. Persze jobb lenne, ha nem ma kellene a holnapi babot áztatni és főzni, de hát ezen a héten ez így megy, és az is lehet a jövő hétvégén is így lesz, mert végre kinyitottak a természetvédelmi parkok, és szeretnénk kirándulni. És az is lehet, hogy azutáni héten is ismétlődik a nemfőzés, mert akkor végre kempingezünk majd. De az is lehet, hogy mivel azokon a heteken már nem kell hétfőn senkinek a születésnapját ünnepelni, majd hétfőn főzök egy ovis matek, egy szorzótábla, pár igeragozás és egy Zoom megbeszélés közben. Mert az élet ilyen. És az benne a jó, hogy a végén mindenből lehet valami jót magunkkal vinni.
Azért, most már remélem, fogok tudni recepteket is hozni nektek, tudok majd mesélni erről a csodálatos vidékről is. Még az is lehet, hogy egycsapásra minden máshogy lesz, és haza tudunk repülni nyaralni 🙂 És akkor megint minden máshogy lesz. Ilyen az élet.
Fenn, a messzi északon 