Egyél helyit és szezonálisat: miért fontos és miről is szól a slow food

A legrövidebb válasz a címben említett felvetésre az, hogy a helyi és szezonális étkezés azért fontos, mert egészségesebb, környezettudatosabb, és globálisan jobb mindenkinek. De ez így azért persze nem elég magyarázat ahhoz, hogy meggyőzzelek titeket arról, hogy az étkezésetek nagy részét helyi és szezonális alapanyagok tegyék ki.

A magam részéről nem szeretem, amikor a szezonális étkezést, a batch cookingot vagy a slow food mozgalmat (amelynek amúgy része a szezonális és helyi étkezésre való törekvés is) trendnek nevezik. Mindig az az érzésem, hogy a trend valami olyan, ami jön, aztán megy, csak időszakosan van jelen az életünkben, és az adott trend irányi lelkesedés nagyban a környezeti nyomásból táplálkozik. Én pedig szenvedélyből csinálom, abban a hitben, hogy ezek megoldást jelentenek rengeteg problémára, nem pedig pusztán menő, és múló dolgok az életemben.

De azt sem szeretem, mikor ideológiaként tekintenek ezekre. Ahogy azt egy nagyon klassz könyvben* a szerző írja, az, hogy a slow food mozgalom követője vagyok nem jelenti azt, hogy azzal a felkiáltással bármit is visszautasítok egy vendégségben vagy étteremben, hogy bocs, én slow food vagyok. A slow food, de a batch cooking lényege is az, hogy élvezzük az ételt és az életet. Nem csak a luxust, az extrát, az éttermit, a csodálatosan megjelenített ételt lehet szeretni és élvezni. De azt sem jelenti, hogy ezeket teljesen elutasítom. Csak nem teszem őket a mindennapok állandó részévé.

Mondok egy példát. Remélem jól érthető lesz.

Imádom a tengeri mütyüröket. Igyekszek persze csak olyan helyen fogyasztani vagy vásárolni ilyesmit, ahol helyinek számít a homár, a garnéla vagy a kagyló. Ennek ellenére van, hogy nem utasítom vissza a halas ajánlatot az étteremben, vagy megnézem a boltban a tengeri pultot máshol is. Még akkor is, ha az nem a szó szoros értelmében vett helyi termék, csak mert a slow food híve vagyok. És ez rendben van. Nem járok minden nap étterembe, nincs minden nap homár az asztalomon sem, és tudom, hogy például itt, Kanada keleti részén mikor árul helyi fogást a halárus, honnan származik a rák, és milyen módon halásszák. (Amúgy a szezonja éppen most van 🙂 )

De vegyünk egy másik példát.

Szeretem az avokádót. Annak idején, mikor először jártam Franciaországban, furának találtam ezt a gyümölcsöt, de hamar megszerettem. Régebben nem volt mindennapos étel az asztalon, de a francia családokban, ahol megfordultam relatíve rendszeresen előfordult. Akkoriban szó sem volt még ilyen méretű vegán, nyersevő és mindenféle más diétákról, amik azt a méretű avokádótermesztést igénylik, ami manapság elszabadult a világban. Mondjuk ki, az avokádó egy trendy étel.
Akkor sem volt problémamentes az, hogy vagy messziről érkezik, vagy közelebbről, de nem a növény számára megfelelő talajon és körülmények között termelik. De sokkal kevesebb probléma volt az avokádóval etikai alapon, mint most. Mostanra egy környezettudatos fogyasztónak valójában vállalhatatlan az avokádó fogyasztása, ha nagyon szigorúak vagyunk magunkkal. Én viszont úgy gondolom, nem az vezet a megváltáshoz, hogy mindent megvonunk magunktól, ami jól esik, vagy amit szeretünk, és feláldozunk mindent a környezettudatosság oltárán. Sokkal fontosabb a mennyiség és a minőség.
Ezért aztán én úgy döntöttem, hogy csökkentjük az avokádó fogyasztásunkat. A kiinduló mennyiség talán egy átlag magyar 40 éves ember szempontjából szokatlanul nagy volt, de nem vészesen. A mellett, hogy kevesebbet fogyasztunk belőle, megnézzük, honnan és miként érkezik a boltokba. A mai napig az egyik kedvenc ételünk, de már keveset vásárolunk, ha tehetjük a csúnya áruk közül választunk, és lehetőleg az őshazájából származó, fenntarthatóan termelt árut vesszük meg. (Ez utóbbi igen nehéz.) Tehát, ha az év folyamán valamikor nagyon megkívánjuk, és szép avokádókat árulnak a boltban, veszünk párat, és örülünk neki. De ez nem rendszeres. **

Manapság az étkezésünkkel kapcsolatban nem az a fontosabb kérdés, hogy eszünk-e valamit vagy sem, hanem hogy amit megeszünk, az honnan származik, milyen körülmények között termelték, mennyit utazott, és mi kellett ahhoz, hogy az asztalunkra kerüljön. Annyira megszoktuk, hogy télen ehetünk friss lecsót, tavasszal vásárolhatunk dinnyét, és bármikor van saláta a boltban, hogy könnyen elengedtük a kényelmetlenül motoszkáló kérdést – hogyan, milyen áron kerülnek ezek az ételek szezonon kívül az asztalunkra? Hogy lehetséges, hogy mindig minden csodaszép, és mindig minden elérhető? Vajon milyen valós áron eszünk argentin szőlőt, izraeli avokádót, új-zélandi bárányt vagy marokkói paradicsomot?

Elfeledkeztünk alapvető dolgokról is. Nem az a baj, hogy halad és fejlődik a világ, hanem hogy elvesztünk alapvető tudást, ami hamar nagy károkat okozhat. Az, hogy rászoktunk a gyors étkezésre (fast food), az állandó rohanás, a főzés fontosságának elbagatellizálása pont a lényeget vette el tőlünk – ez pedig a jó és élvezetes, evés, a valódi ízek élvezete. De nem csak ezt! Elveszítettük a választás lehetőségét is. (Ezt sem én találtam ki, megint csak a már említett könyvből idézek.) Sokan már nem tudnak egy tésztát sem megfőzni, nem hogy egy egyszerű paradicsomszószt. És ha nem tudunk főzni, akkor nem tudjuk jól megválasztani az alapanyagokat sem, hiszen azt sem tudjuk, hogy mit kell vele kezdeni. Sőt, sokan már az ételek valódi ízét sem ismerik!

Persze azt szokás ilyenkor mondani, hogy a mai rohanó világban nincs másra lehetőség. Pedig van. És igaz, sokan nem válogathatnak a munkahelyek között, a termelői piac sokszor drágább, mint a szupermarket, és bizony az ebédszünet is gyakran igen rövid. Mégis, lehet az adott körülmények között a legjobbra törekedni, és nem a legrosszabbra.

Mi lenne, ha a gyorsan fogyasztható étel helyett megpróbálnánk a minőségi ételeket keresni? Még az sem biztos, hogy ennek azt kell jelentenie, hogy mindenről lemondunk, amit annyira szeretünk, és azt sem, hogy munkahelyet kell váltanunk és egész estéket kell tölteni a konyhában, hogy jó asszonyként megfőzzük a család mindennapi vacsoráját. De talán nem lenne baj visszatalálni ahhoz, ahol az ételnek, az evésnek van valódi értéke. Nem ideológiák, divathullámok, negatívumok határoznák meg, mint annyi diéta és kultusz teszi ezt, hanem az igazán fontosat találnánk meg az étkezésünkben.
Nem kell lemondani a hamburgerről, de nem baj, ha nem minden nap a sarki, tömeggyártott marhából készült tömeggyártott szendvicset esszük meg. Az sem baj, ha tudjuk, milyen körülmények között élt az állat, akinek a húsát esszük, mit evett, mit kapott, hogyan vágták.
Nem kell feladni a kávét, a teát sem. Elég kevesen élünk kávé- és teatermesztő vidéken a blog olvasói közül, ezt bizton állíthatom. De megválaszthatjuk, hogy honnan, milyen termesztésű kévét választunk, milyen munkakörülmények között dolgoztak az emberek, akik betakarították a termést. Talán ez drágább lehetőség, és talán kevesebb kávét fogunk fogyasztani, de ez még jót is fog tenni nekünk, ami az egészségünket illeti.
A banán, narancs, egyéb délszaki, egzotikus gyümölcsök sem az ördögtől valók, hiszen régebben is kerültek az asztalunkra alkalmanként. A divat, a túlfogyasztás miatt azonban aránytalanul sokat termesztenek sokszor nem éppen rózsás körülmények között. Azzal, hogy megválasztjuk a fogyasztásuk gyakoriságát, megvizsgáljuk honnan érkezik a gyümölcs, már egy sokkal fenntarthatóbb étkezés mellett tesszük le a voksunkat. Nem csak egészségesebben tudunk így táplálkozni, de a környezetünkért is tettünk egy kicsivel többet.

Később a slow food mozgalomról is szeretnék mesélni kicsit, és a batch cooking sorozatot sem felejtettem el, ígérem. 🙂

*Earth to Table: Seasonal Recipes from an Organic Farm

** Az avokádó termesztéséről ezt az angol cikket ajánlom szeretettel. A chilei avokádótermesztés árnyoldalát járja körül. A második cikk, amit ajánlok, ír az mexikói állapotokról is, és hogy a gyümölcs túlfogyasztása milyen hatással van a helyi emberek életére. Ezek mellett rengeteg további cikket olvashattok a problémával kapcsolatban.

A legfontosabb téma számomra, ha már avokádó, a pompás királylepkék esete a gyümölccsel. Érdemes például ezt a cikket elolvasni a NY Timesban.

Több helyen lehet az avokádó vízszükségletéről olvasni, egy közérthető cikk például ez ezzel kapcsolatban.