Szeretem-nem szeretem: a távolság

Arra gondoltam, elkezdem leírni nektek, mi az, ami hiányozni fog Kanadából, és mi az, ami nem. És aztán eszembe jutott, hogy nem igazán tudom, Kanadából mi fog hiányozni, de azt tudom, Québecből mi.

Kanada hatalmas ország. Nem kicsit nagy, vagy nagyon nagy, hanem óriási. Ráadásul azt sem lehet mondani, hogy van egy teljesen egységes kultúrája. Új Skóciában nem pont ugyanolyan a mentalitás, mint Québecben, a prérin vagy British Columbiában. Nem is lehet az, teljesen más ezeken a helyeken az élet, gyakran ezeket a tartományokat teljesen más kultúrájú emberek építették fel. Az, ami elég egységesnek tűnik, az a kedvesség. Lehet, hogy rengeteg amerikai sorozat viccelődik a kanadaiak kedvességén, de én ezerszer inkább élek a kanadaiak között, az amerikaiak pedig irigykedjenek csak kedvükre.

Nem arról van szó, hogy nem kellünk Kanadának, vagy Kanada nem kell nekünk. Eleve ezt a megfogalmazást nem nagyon szeretem, de most nem találtam jobbat.
Arról van csak szó, hogy az egyhelyben topogás és kivárás helyett a valamerre való mozdulást választottuk. Az, hogy ez jó döntés volt-e, majd később derül ki. De valószínűleg akkor sem azon fogunk merengeni, hogy mi lett volna ha. Felelősségteljesen, megfontoltan hoztunk meg egy döntést, ahol két jó lehetőségből választottunk egyet.

Nem szeretek magyarázkodni, nem is fogok, és a döntéshozatalban rengeteg olyan elem van, ami magánügy, és nem egy nyilvános blog témája. Még akkor sem, ha sokan azt gondolják, egy blog végtelen betekintést nyújt mások életébe.

Könnyű költözni? Nem, sosem az, és egy egész óceánt átszelni pláne nem az. Mindezt most a járvány meg is nehezíti – kevesebb a hajó, kiszámíthatatlanabb a helyzet. Sima postán is van kis méretű levél, ami hónapokig utazik jelenleg Kanada és Európa között (főleg Európa felé). Szerencsére minket nem hajt a tatár, nem kell azonnal berendeznünk egy lakást, és nem kell majd azonnal őszi ruha sem, remélhetőleg az iskolakezdésre hozzá tudunk férni már majd ahhoz, ami viszont kelleni fog.

Ezzel mindjárt el is kanyarodok az első témához.

A TÁVOLSÁG

A távolság azok közé a dolgok közé tartozik, amik nem fognak hiányozni. Vagy mégis?

Minden és mindenki messze él tőlünk. Helyben barátkozni nem olyan egyszerű, hiába rendkívül kedves és barátságos mindenki. És hazajárni, elcsábítani hozzánk rokonokat és ismerősöket sem könnyű (kevés kivétellel lehetetlenség), hiszen messze van és nem két filléres fapados járatok ugrálnak városról városra. Ugyan járványos időszakon kívül van fapadosnak tekinthető transzatlanti járat, azt inkább nem is ajánlom senkinek. Eközben közvetlen járat csak nyáron Torontoba van, ami szintén kvázi fapados. És Kanadából sem ugrál csak úgy haza az ember.

Persze van előnye is a távolságnak. Volt négy évünk, amikor csak magunkkal kellett foglalkozni, nem kellett másnak megfelelni. Ez hiányozni fog. Akármennyire is szeretjük a családunkat és barátainkat, a távolság megengedi, hogy jól tudjuk szabályozni ezeket a kötelező köröket. A barátságok szempontjából is egy jó teszt volt ez a négy év – ami maradt maradt, ami ment pedig, az nem hiányzik. Én amúgy sem voltam soha olyan, akinek igazán sok igazán közeli barátja volt, most pedig nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nincs is sok ilyen barátságra szükségem a mindennapokban.

A TÁVOLSÁG MÁSHOGY

Amíg Budapestről elindulva Elzászba 12 óra alatt biztosan megérkezünk, ha ütemesen haladunk, addig Québec egyik végéből a másikba sem jutok el ennyi idő alatt – és akkor még csak a nyugat-keleti irányt néztem, és nem próbáltam meg eljutni északra. Montéalból Minganig 12 óra legalább az út, és ez még bőven nem a legkeletibb pontja Québecnek.

Ebben van persze egy varázs. Hatalmas szabad területek vannak, kevés ember, gyönyörű táj. De az igazat megvallva, nem túl változatos ebben a tájban autózni órákon át, sok út nyílegyenes, sok falu pont olyan mint az összes többi. Ami nagyon hiányzik Európából, az a változatosság. Nem vágyom arra, hogy pár euróért tudjak elugrani két napos semmitmondó hétvégékre agyonlátogatott városokba, ahol a hátuk közepére sem kívánnak a helyiek. De a változatosság hiányzik.

Ugyanakkor szeretem, hogy még jobban megszoktam és elfogadtam azt, amit már eddig is tudtam, de nagyon sokan nem értik körülöttünk – hogy három órát utazni valamiért egy hétvégén nem a világ vége.
Nagyon sok, különösen budapesti ismerősöm és rokonom, de francia ismerőseim és rokonaim is nem egyszer panaszkodtak, hogy bizony még a balatoni nyaralónk is messze van ahhoz, hogy oda ők évente több mint egyszer levándoroljanak, hiszen nincs benne a Budapestről két óra alatt elérhető települések sorában a Hegy. Másoknak az volt a problémája, hogy kiesik az útból Budapest és a Balaton, és nem van jobb dolguk is, mint másfél órát ülni a repülőn.
Ezen már akkor is jót mulattunk, amikor Franciaországból költöztünk haza, hiszen ott sem kicsik a távolságok, és rendszeresen vezettünk hétvégén négy-öt órát is a családhoz. Négy év kanadai élet után pedig már tényleg csak felnevetünk, mikor ilyesmi szóba kerül. És ezért nem kérünk elnézést.

Mikor mi 12-24 órás utakat teszünk meg nyáron, és valaki három órás utazás miatt nyafog és emiatt nem vagy alig találkozunk, akkor úgy gondolom, egy vállvonással elintézem a dolgot, mert érvelni is kár.