Szeretem – nem szeretem : házak, klíma, környezetvédelem

Lassal íródnak ezek a szeretem-nem szeretem posztok. A pakolás mellett a gyerekek és a saját lelki munkák az országváltás körül lefoglalja a legtöbb energiámat, ami nem csoda, így az írásra és a dolgok átgondolására nem jut annyi idő.

Azért téma akad bőven, és mindig fel is írom, mi az, amiről szeretnék nektek mesélni. Most, hogy összepakoltuk a házat, kiürült a lakás, sok gondolat gyűlt bennem össze a címben említett témákkal kapcsolatban.

Házak és a helyi klíma:

A régi québeci házak rendszerint nagyon szépek. A városi, külső lépcsős, féltéglával burkolt házaknak van valami mesés bájuk, és a belső terek azokban a lakásokban, ahol megtartották a régi elrendezést, ajtókat, gyönyörűek tudnak lenni. Egyszer jártam egy ilyen lakásban Montrealban, ahol csodásan megőrizték a belső díszítéseket, tényleg öröm volt sétálni benne. Lakni már annyira nem volt kellemes az ott élők elmondása szerint.
Vannak régi egy családos házak is, amiket úgy képzeljetek el, mint az Anne című sorozatban a Zöldorom. Valódi fából épültek, és sokat gyönyörűen megőriztek máig, főként az angolnyelvű falvakban.
Természetesen épültek itt is modern és kevésbé modern lakótelepek is, nagyvárosokban rengetegelemes épületeket is felhúztak.

Ami többnyire egyforma mindegyik épületben, az a fa. A legtöbb épület így vagy úgy fából épült, itt-ott egy kis kővel vagy betonnal. És mondjuk úgy, hogy erősen keresni kell azokat a lakásokat vagy házakat, amik közép-európai szemmel is élhetőek. Még a nagyon új, nagyon amerikai, nagyon katalógusból vásárolható mcmansion házak is pont ugyanabból vannak. Ráadásul többnyire csak az utcafront van szépen burkolva, hátul ugyanúgy műanyaglemezek takarják.

Nem arról van szó, hogy rosszak ezek az épületek, van sok előnyük is ezeknek a lakótereknek. Könnyen lehet őket alakítani. Hamar elkészülnek – mikor lakást kerestünk, volt olyan ház, aminek csak az alapja volt meg betonból, de megígérték, hogy 2 hónap múlva költözhető lesz. És van egy sajátos bájuk is. De ennél sokkal több igazán pozitív tulajdonságuk nem jut eszembe. Lehet őket elviselni, megszokni, meg is lehet őket szeretni (bár lehet, hogy ez Stockholm-szindróma már). De nem igazán jó házak.

Vannak olyan évszakok, amikor szinte szerettem ebben a lakásban élni. Egy hónap tavasszal és a másik nagyjából egy hónapnyi időszak van ősszel, amikor sem nincs túl meleg, sem nincs igazán hideg, de ami még jobb, szinte a páratartalom is normális, és az élet elviselhető egy fa pozdorja házban. Szigetelés függő természetesen, hogy mennyire rossz a helyzet, de alapvetően minden lakás párás, nehezen kifűthető, alig szellőztethető. Egyik bútort sem szabad a falra tolni, mert tuti felületi penész alakul ki, de amúgy akkor is, ha nem tolod rá. Azokban a szobákban, ahol kicsi az ablak, a téli pára szépen lecsapódik így is, úgy is a sarkokban.

De van egy sokkal nagyobb hátrányuk is ennél. Mégpedig az, hogy nagyítóval kell keresni azokat az épületeket, ahol nem hallasz és érzel mindent a szomszédjaid életéből. Mindig nagyjából tudjuk, mikor mit néznek, hallgatnak, mi zajlik az életükben. Mit szívnak, esznek, és egymás magánélete sem titok a másik előtt. Egyszerűen nem lehet az, hiszen a falak nem falak, hanem falapok némi szigeteléssel és pár tartóoszloppal.
És akkor még nem is említettem azt, hogy egy egy ilyen házból egy tűz esetén talán három perced van kimenekülni. (Nem szeretnék a szuterénben élni.) Márpedig nem kicsit gyúlékonyak. Külön érdekes, hogy egyre szaporodnak a viharok, de villámhárító sehol nincsen. Nem tudom, ennek pontosan mi az oka, de lehet érdemes lenne elgondolkodni az ilyesmi felszerelésén a helyi házakra.

Ilyenek a mi kis házaink. Megszerettem őket, de nem bánom, hogy ha most egy tisztességes téglaépületben lakhatok majd.

És akkor beszéljünk az éghajlatról.
Ebben már nem tudok olyan egyértelműen nyilatkozni.

Mikor meleg van kint, nagyon meleg van bent.

Mikor megérkeztünk Kanadába, nagyon szerettem a telet, és mind a négyen hatalmas várakozással telve lestük, mikor érkezik meg az igazi zimankó. Nem kellett sokat várnunk, és az igazi hidegbetörés is hamar meglepett minket. A leghidegebb telünk volt az első, azóta csak enyhült az idő. Azon a télen a téli szünet két hetében alig tudtunk aktívan kimozdulni, hiszen végig komoly hidegek voltak, igazán alacsony hőérzettel.
És hogy szeretem-e még a telet? Igen. Nem. Is.

Szeretem a telet, de a tél nem kímél. Azért hiányozni fog. Bár nagyon féltem, mert egyre rövidebb és egyre enyhébb az utóbbi években, méghozzá látványosan. A rekord hidegnek az utóbbi két évben nyoma sincs. Idén és tavaly a hó is igazán kevés volt. Most 2021-ben szinte rendes, európai tavasz volt már.

Québecben a legnehezebben elviselhető dolog számomra a pára. Nem rajongok semmi párásért. Amíg Magyarországon nem foglalkozunk olyasmivel, hogy hőérzet, addig itt szinte csak azzal foglalkozunk. Pár hónap kivételével a humidex vagy real feel mutató határozza meg, hogyan öltözködünk fel. Míg télen a -5 fok sokszor érződik sokkal hidegebbnek, mint a -12, de volt olyan -20 fok is, amit inkább -32-nak éreztünk, addig nyáron a Magyarországon kellemesnek mondható 28 fok gyakran 35 fok körülinek érződik. A pára és a szél mindent megváltoztat. Márpedig párából és szélből sok van.

-16 °C, pára = fagyott haj

A környezettudatosság

Na, ez nagyon nehéz errefelé. Nem mondom, hogy mindenhol nehéz Kanadában vagy akár Québecben, de sehol sem egyszerű.

Ennek egyik oka az éghajlat. Az ország hatalmas, de a nagy részén a rideg az időjárás az év egy elég jelentős részében, és a termési időszak elég rövid. Nehéz fenntarthatóan, helyi és szezonális élelmiszerrel megoldani a népesség táplálását. És hát sajnos a lakosság szokásai sem éppen a legjobbak. Aki akarja, megtalálja a maga alternatív útvonalait, de az még drágább, mint a megszokott út, ami önmagában sem olcsó. Ugyan az alapélelmiszereken nincs Áfa, de kevés a helyi termék, a jó minőségű termékek drágák, az étkezési szokások pedig rettenetesek tudnak lenni.
A mi szerencsénk az volt, hogy Québec egyik élelmiszertermelő vidékén éltünk ebben a négy évben, ahol sok minden találkozik – a termőföldek, az erdők, a folyó, és a gasztronómia. Ráadásul az elmúlt években határozottan nőtt a kistermelők, családi farmok száma. Szerencsénk van a helyi termelői piaccal is, legalább az év öt hónapjában tudtunk abszolút helyit és gyakran bio zöldséget és gyümölcsöt vásárolni.

Mindennapos utcakép méterenként, főként tavasszal, hóolvadáskor.

De sok más szempontból nem fenntartható itt élni. Az ország gazdagsága erdőírtásokból, monokultúrás mezőgazdaságból és olajból származik. Az utazás szinte csak autóval megoldható, és kevés városban van jó tömegközlekedés. A természetvédelem egyéni szinten gyerekcipőben jár, ahogy én látom, és állami szinten is babaléptekkel halad csak.

Az épületek, hogy visszatérjek a házakra, ritkán gazdaságosak. Az úthálózat rossz, az autók, amikből családonként átlagosan kettő van, sokszor rossz állapotú, nagy fogyasztású, hatalmas járművek.

Sok a szemét is. Más biztosan azt fogja mondani, hogy azért nincs szemét az utcán, mert hazaviszik az emberek, de ez nem (mindig) igaz. Nem csak én szerintem, de helyi ismerőseink szerint is bőven elférne pár utcai szemetes a buszmegállókban és az utcákon. A szelektív szemétgyűjtés alapvetően egy vicc, és semmi garancia nincs arra, hogy nem egy Ázsia felé tartó konténerben köt ki minden, amit a kék kukákba teszünk, ami aztán a kanadai kikötőkben landol és ott is marad évekig most, hogy kitört a “szemétháború“. A fogyasztási szokások rettentő károsak és szennyezőek, és nem tűnik úgy hogy egy átlagember szokásai hamar megváltoznának, pláne nem akkor, amikor az agyoncsomagolt, import amerikai élelmiszer olcsóbb, mint a helyi, miközben a minimál órabér alacsony, így sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy odafigyeljenek a környezettudatosságra.

Ami viszont nagy kedvencem, az a kulacstöltő állomások és ivókutak. Sajnos a járvány miatt másfél éve nem lehet használni őket. Ez a kút például Québec város központi piacán van. Apró megjegyzés: a nyilvános WC-k is ingyenesek és tiszták.

Egyszóval környezetudatos családként sok küzdelmünk volt az elmúlt négy évben. Ennek voltak előnyei is. Bár húsz éve foglalkozok környezetvédelemmel így vagy úgy, itt lettem igazán elhivatott hulladékcsökkentő. Előjött a dacos énem. Nem bírom nézni, mi minden kerül a kukákba, milyen mennyiségű szemetet termelnek körülöttem, mennyi vizet pocsékolnak, mert ingyen van, és hát folyik a folyóban, van elég. Micsoda elektromos áram pocsékolás megy, milyen autók járhatnak az utakon. Ez az ország többet érdemel. Itt van a világ egyik utolsó érintetlen összefüggő északi erdeje, hatalmas lehetőség van a fenntartható energiában, és ezt szinte alig használják ki. Csak azt remélem, hogy egy-két tartomány olajtermelő érdekei nem írják felül a józan észt a jövőben, és az ország előre és nem hátrafelé fog haladni. Sokaknak megvan erre az igénye, tömegek alkalmazkodnak hamar az apró lépésekhez, mint a műanyag zacskók betiltása. Remélem, hogy a nagyobb lépések sem maradnak el.

Szerencsére vannak remek példák: mióta megérkeztünk, a helyi kis termelői piacon egyre kevesebb a műanyag, a legtöbb vásárló saját kosárba pakol, és nem kér mindenhol külön szatyrot.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s