Hazaút 2.

Mostanában két dolog tölti ki a napokat, azon túl, hogy életben tartom a családot.

Az egyik az, hogy mit tegyek a bőröndökbe, a másik az, hogy hogyan éljem túl az első hetet otthon.

Nem könnyű. Először is meg kell küzdeni azért, hogy ne rohanássá alakuljon az otthonlét. Bármennyire is hihetetlen, az ember nyaralni nem azért megy, hogy végigrohanjon mindent és mindenkit lásson. Mert bár jó lenne, de teljességgel lehetetlen. Persze ez magával hozza a sértődéseket és a kellemetlen helyzeteket, de végül is meg lehet oldani, ha az ember szem előtt tartja, hogy mégis mi a reális. Meg be kell magamnak vallani, hogy igenis van ami és aki fontosabb a másiknál, és van amikor le kell mondani dolgokról, de legalábbis nem erőltetni. És utána vannak a spontán dolgok, amikre nem is számítunk, és aztán csak úgy ott vannak, és azok nagyon sokszor a legjobbak.

Egyszóval, ha tetszik ha nem, van egy listám, egy naptáram. A listán, ami csak a fejemben van, azok a dolgok és azok az emberek vannak, akikkel kell találkoznom. Ezért vagy azért, de muszáj. Vagy azért, mert az életem részei, úgy, ahogy nekem kell a társaságuk évente párszor, ha már nem lehet gyakrabban, vagy azért, mert ragaszkodom bizonyos dolgokhoz velük kapcsolatban (például foggal-körömmel ragaszkodom a nőgyógyászomhoz, bármilyen orvost keresek helyben, de őt nem adom). Meg hát ott a család is, és bár nem gondolom, hogy ez feltétlenül azt is jelenti, hogy a legfontosabb részei az ember életének, de aztán mégis, pláne, ha sokat vagyunk távol tőlük. Persze itt néha előkerülnek az ezer éves küzdelmek, a huzavona, hogy de 10 hónapja elmentünk, két hónapot sem leszünk otthon, nem lehetne-e, hogy… de végül aminek kell, az úgyis a helyérre kerül, ami meg nem, hát nem.

Közben persze látom a fórumokon, Facebookon, hogy az ország egyre kergébb. Rettentő nagy ellentmondás – meghalok, hogy ott lehessek (habár a lelkem mélyén jobban halok Párizsért, de az más… ), mert a budapesti és balatoni nyárnak nincs párja. A pezsgés, a kocsmák, a koncertek, a nem létező unalom nagyon hiányzik. Nem mondom, hogy itt minden unalmas, de ez a pezsgés nem az a pezsgés. Ez a zenei, kulináris, borfelhozatal és kocsmakultúra nyomába sem érhet a budapestinek. Ugyanakkor az emberek láthatóan egyre inkább ugranak a másik torkának, szinte már bármi áron, úgy tűnik innen, mintha letargikusan belenyugodtak volna az emberek abba, hogy ez bizony már ilyen gulyáskommunizmus szintre vitt miniszemétdombja lett a kisnagyúrnak, és akkor ez már így lesz, és majd talán jön valaki más aki tesz ellene valamit. Nehéz értelmeznem az érzéseimet. Közben meg iszonyúan izgulok, félek, alig várom, és tudom, hogy nem lesz sétagalopp.

De előbb be kell pakolnom két bőröndöt az útra.