Mostanára szokásunkká vált, hogy júniusban és szeptemberben kempingezünk. Korábban már említettem, hogy nagy kedvenceim a SÉPAQ-ok, a különféle besorolású, tartományi nemzeti parkok hálózata. A kempingjeik pont annyira kiépítettek, amennyire mi szeretjük, a tömeg is pont akkora, amit el lehet viselni (azért vannak változatok ebben, a Mont Orford például kicsit talán túl népszerű, teljesen érthető módon, itt tavaly júniusban jártunk), a strandok és partok, valamit a szolgáltatások is pont annyit adnak, amennyire szerintem egy valódi természetben töltött hétvégéhez szükséges. Nincs bolt, szórakoztató centrum, medence és animáció, de ezeket a legkevesebb esetben hiányoljuk, aki pedig egy ilyen kempingbe megy, remélhetőleg eleve nem számít ezekre.
Imádom ezeket a helyeket. A sátorhelyek tágasak, és a szomszéd sátor sincs nagyon közel. Rendszerint a nagy parkoknak kis része a kemping és a strand, aki ezeket el szeretné kerülni, az el is tudja. Ott a természet, az erdő, a víz, az állatok, minden, ami egy lassuló, kirándulós kikapcsolódáshoz kell. De ha csak lazulni és pihenni akarunk is megtehetjük, alapvetően csend van és nyugalom, ezek a béke szigetei. És ami a legfontosabb, nincsen térerő.
A járvány számunkra nem változtatott sokat a kempingezésen. A boltban és a mosdókban kellett a maszk, elvárják a két méteres távolság tartását is a közösségi helyeken, egy belső térben maximum négy ember lehetett. A sétautak egy részénél kérik, hogy egyik irányban haladjunk csak, hogy ne jöjjenek szembe egymással az emberek. Ahol ez nincs, ott a legtöbben félreálltak inkább a bozótba, hogy elengedjék a szemben érkezőket – megvallom, ez nekem kicsit fura túlzás volt, ahogy az is, mikor elnézést kért valaki, amiért fel szeretné tölteni a vizet a csapnál, miközben én onnan másfél méterre mosogattam, hogy ugye nem zavar. Szabad térben, az erdő közepén, valahogy nem érzetem úgy, hogy ebben bármi zavaró is lenne. Nem lehetett vezetett túrákon sem részt venni sajnos, ezt nagyon bánom.
A legcsodálatosabb azt látni, hogy a gyerekek milyen könnyedén simulnak bele a természetbe. Boldogok és könnyedek. Ilyennek csak Balatonon szoktam őket látni. És mindezek közben minden percben fejlődnek, okosodnak, tanulnak, tengernyi kérdésük van, amit térerő híján csak közepesen gyorsan tudunk megválaszolni. Megtanulunk semmit tenni, aktívnak lenni, bármiből játékot kreálni, elfoglalni magunkat.
Ez a park az Appalache vonulatainak északi alján helyezkedik el. Csodálatos az erdő, a kövezetek, a láp. A gyerekek biztosra veszik, hogy manók és tündérek lakta vidék.
Egyetlen zavaró tényező a sok motorcsónak a tavon. Az elmúlt hétvége itt a munka ünnepe – ez minden szeptember első hétfője. Ilyenkor van az utolsó igazi nyári hétvége, elkezdődött az iskola. Mivel a tó körüli nemzeti park relatíve új, 1987-es alapítású, két részre különül a tó körül, a nem parkhoz tartozó részek városokhoz tartoznak, ahol úgy tűnik, nagy kedvenc a motorcsónakozás. Kicsit Ozark utóérzésem volt, mikor kijutva az erdei ösvényről egy kis folyó partjára egy rakás egymásba kapaszkodó motorcsónakot láttam meg a víz közepén, hangos zene verte fel a nyugalmat. Néha rettentő büdös volt, mikor azzal szórakoztak, hogy berregtetik a motorokat, felpörgetik a csónakokat. De való igaz, hogy soha életemben nem értettem, mi ezekben a nagyszerű, szórakoztató.
Hoztam nektek néhány képet a parkból.
A Frontenac Nemzeti Park oldalát itt találjátok.
Fenn, a messzi északon 
“Parc national de Frontenac / Frontenac National Parc” bejegyzéshez 2 hozzászólás